Gyakran nem volt józan a diák az iskolában, kilencből bukott

Inkább olyan döbbenet ült ki a szülők arcára a bizonyítványosztás után, mintha meghalt volna a fiuk. Úgy néztek ki mindketten, mintha abban a pillanatban értesültek volna arról, hogy Shadót elcsapta egy kamion. Szóval végigment a Salamon családon a kamion.

Shado elmeséli a barátoknak, milyen volt egy bizonyítványban kilenc bukással szembesülni, s utána semmivé lenni a középiskola falain belül.
Hartay Csaba regényrészlete a Librarius.hu-tól.



Hegyi beszéd
(...)
Ha nem vágnak ki, nem leszek a gimi bunkója, soha nem kerülök el Szeghalomra, nem szerzek felejthetetlen élményeket, nem ismerkedem meg egy csomó jó arccal, nem kezdek verseket írni, pont ilyeneket, amilyeneket, és a többi mi lett volna, illetve mi nem lett volna, ha - tipikus esete. De a fő kérdés az, hogy írnék-e, ha nem járom végig ezt az utat? Erre nem tudom a választ. Nem tudom, mi kellett ahhoz, hogy „megszólaljak”. Talán a szeghalmi szakadás. A pofon. A tanárok börtönt jósoltak nekem, ahhoz képest soha nem voltam még ennyire szabad, mint most, itt a Mecsekben. De ez volt a könnyebbik út, a romlás. Beleszarni mindenbe és be se menni a suliba hónapokig. Visszagondolva, hogyan volt pofám ezt megtenni? Fingom sincs, így utólag. Komplett barom voltam. Saját magamat golyóztam ki a városból, nem ártottam senkinek, a szüleimet kivéve. Anyut sajnáltam. Apám piszkált azzal, hogy egy léhűtő vagyok. Visszagondolva, az is voltam. Az más kérdés, hogyha néha összebalhézunk, még mindig annak titulál. De nem kéne csodálkoznom, hogy elveszette a türelmét velem kapcsolatban. Végül is, nem titok, elmesélhetem, hogy is volt pontosan az a bizonyos kilences bukta. Csak nem emlékszem tisztán. Ilyesmit az ember igyekszik kitörölni az emlékezetéből. Az ugrik be most, hogy ülök a padban, kezemben az ellenőrző, és számolom, hány egyes van bevésve. Szerintem pár pillanatra a józan eszemet is elveszettem, ha egyáltalán józan voltam. Volt olyan abban az időben, hogy nagyszünetben vettünk egy kétdekást, és egy haverral megittuk a nyílt utcán, durva. Hogy a picsába nem fostunk, hogy valaki észrevesz? Fel nem fogom, na, mindegy. Szóval fogom az ellenőrzőt, és az egyesek három részre voltak tagolva, egymás alatt, mert azért be-becsúszott néhány kettes is, sőt, rajzból hármas voltam, nem tudom, vagy talán négyes, de nem, nem kedveskedtek ilyesmivel. Világ életemben jó rajzoló voltam, szerintem azt a hármast hozzá igazították a többi jegyemhez, nehogy már javítson az átlagomon. Három egyes, egy kettes, három egyes, egy hármas, majd végül megint három egyes. Először hatnak számoltam, tényleg szar matekos voltam, de azért ennyire nem.
- Gondolom, annyira kikészültél a karók látványától, hogy az általános első osztályos tananyagot is elfelejtetted – röhög Szőke a rögtönzött memoáron.
- Csak ez lehetett. Jól van, mondom, hat bukta, ez kész, nekem reszeltek. Erre csak számolom, csak nézegetem, nem hat, hanem kilenc, bazmeg, keményen kilenc. De arra már nem emlékszem, hogyan mentem haza. Az ugrik be még, hogy ülök az emeleti lakásunk nappalijában, és kapcsolgatom a tévét, el vagyok szontyolodva, mint egy zacskó szotyola, még talán bőgtem is egyet, segített is, gondolhatod. Tudod, mi segített volna rajtam akkor? Egy ökölcsapás szemből. De nem vertek meg fateromék. Inkább olyan döbbenet ült ki az arcukra, mintha meghaltam volna. Úgy néztek ki mindketten, mintha abban a pillanatban értesültek volna arról, hogy a drága kisfiukat elcsapta egy kamion. Szóval végigment a Salamon családon a kamion. „Kamion, ha közeleg, majd megtudod, hogy mit jelentenek, a gördülő tömegek!” Ez egy penge Leukémia számból van.
(...)

Hartay Csaba novellájának folytatása a Kortárs Irodalmi Univerzumban!