Túlélés az utcán: ha nem büdös a szárny, belefőzik a levesbe...

– Nadrág, két pulóver – mutatja Tibor. – Amikor nappal hét-nyolc fok van, nem szabad jobban felöltözni, mert éjjel fázni fog az ember. Ha fázunk, inkább tüzet gyújtunk.
Utóbbi technika nyomai jól látszanak több hivatalosan lakatlan kaposvári épületen: füstös falak, kormos ablakok és ajtók jelzik, megpróbáltak felmelegedni a hajléktalanok. Akik jellemzően csak aludni térnek – sokszor nincs jobb szó rá – vackukra, amúgy a nap nagyobb részében a várost járják. A mozgás ugyanis egyfelől valamennyire melegen tart, másrészt napközben a kukázásból talán sikerülhet összeszedniük a napi betevő árát.

– Enni a hajléktalanszállóra járunk, délben meleget kapunk – mondja József. – Akik pedig nem mennek be, hideg csomagot visznek ki a szociálisok. És teát.
Kenyér, konzerv – májkrém, hal – jár egy ilyen pakkban, persze a főtt ételt nem pótolja.
– Szoktunk főzőcskézni is – állítja József. – Ha sikerül valahol áramot szerezni, kerálóval (egyfajta merülőforraló, a név a börtönszlengből jön – a szerző) vizet melegítünk, dobunk bele leveskockát, meg amit még találunk.

A találati hely természetesen legtöbb esetben a kuka: minden otthontalannak megvan ugyanis a bejáratott körzete, melyet naponta-kétnaponta végigkutat. Fémhulladékot, sörös dobozokat, kenyeret, üveget keresnek, amit lehet aztán eladnak, de akad, amit saját fogyasztásra szánnak.
– Az emberek sokszor kidobják a csirkeszárnyvéget, ha nem büdös, belefőzzük a levesbe – folytatja a 60 éves férfi, aki több mint másfél évtizede él az utcán. – Fonnyadt zöldség is akad, a boltok szeméttárolóiban érdemes kutakodni utánuk.

A meleg ételnél persze sokkal fontosabb a megfelelő fekhely. A szerencsésebbek fedett és zárt helyen húzzák meg magukat, sokaknak azonban romos, nyílászárók nélküli, dohos falú, lyukas tetejű épületek jutnak.
– Vigyázni kell, ne legyen vizes az ágy – mutatja Tibor. Ágynak a kartondobozokból, nejlonzsákokból és pokrócokból eszkábált kuckóját nevezi. Részleteiben is megmutatja fekhelyét: alul vastag, többszörösére összehajtott – egykor fóliasátor lehetett – nejlon, azon több rétegben doboz. – A hűtőgépes a legjobb, vagy az a félig hullámpapíros, amiben a bútorokat viszik – avat be a rejtelmekbe. Erre kerül legalább két pokróc, s persze takarózni is legalább ennyi jut.
– Amikor december végén a nagy hidegek voltak, kabátban feküdtünk le – jegyzi meg József –, amúgy nem szabad, mert nagyon kimelegszik az ember. Még a cipőt is levesszük, két zokni bőven elég. Vagy becsavarja az ember valami vastag rongyba a lábát.

Klasszikus villanyoltásról a hajléktalanok esetében oktalanság lenne beszélni: évszaktól függ, mikor vackolják be magukat. Télen nem ritka, hogy nyolckor már csak beszélgetnek, szerencsésebb esetben rádiót hallgatnak, igaz, reggel korán kelnek.
– A rengeteg kukázó miatt nem szabad lustálkodni, mert könnyen hoppon marad az ember – ezt már László mondja (maga választotta név, az eredetit nem árulta el). – Mi még nagyjából tiszteletben tartjuk a mások körzetét, de nagy a konkurencia, nemcsak hajléktalanok kotorásznak a szemetesekben...

László Tiborhoz és Józsefhez képest újoncnak számít az utcán, hiszen ez a harmadik tele. Korábban sokakhoz hasonlóan a Nostrában csövezett, ám ott leszerelték a nyílászárókat, s többször is vegzálták őket, így új helyet keresett. Pontosabban épített magának: a város szélén a bokrok alatt épített sátrat magának. Fólia az alja és a teteje, átlósan éppen elfér benne. A hangunk hallatán csak hosszú szöszmötölés, krákogás után bújik elő, előbb meztelen lábai jelennek meg a résen, s velük elképesztő bűz...
– Négy pulóver van rajtam – feleli, amikor a benti hőmérsékletről kérdezzük. Szilveszterkor viszont, amikor volt vagy mínusz tizenöt fok, még anorákban is fáztam. Nem tudom hány fok volt bent, de a leheletem ráfagyott belülről a fóliára.

Az 53 éves férfi három év alatt sem tudott beilleszkedni a hajléktalan-társadalomba: nehezen feledi korábbi életét – a kórházban beteghordóként, a színházban díszítőként dolgozott –, s nem szívesen osztja meg nyomorát másokkal, kifejezetten keresi a magányt, ezért is vonult távol az otthontalanok klasszikus helyeitől. Persze a robinsoni életmód komoly veszélyeket is hordoz, hiszen szólóban kifejezetten védtelen – s nem csak ő, de holmija is, melyet értelemszerűen nem vihet mindig magával, amikor gyűjtögetni indul.
– Jellemző, milyen világot élünk – fakad ki dühösen –, néhány napja, amikor nem voltam itthon, megállt egy autó, feljöttek a sátramhoz, kidobáltak mindent, s elvitték a rádiómat. Érti?! Egy hajléktalantól loptak!



Hasonló esetekről mások is beszámolnak, s állítják, nem tudnak mit tenni: nemhogy a társadalom peremén élnek, hanem teljesen kitaszítottnak érzik magukat, úgy érzik, nem védi őket a jog, nincs kihez fordulniuk. A legborzasztóbb, hogy mindezt nem panaszkodva, hanem teljesen rezignáltan mesélik, mintegy beletörődve a mindennemű számkivetettségbe. Depressziójukat pedig csak egyféleképpen tudják oldani...
– Sokszor hallom, amikor megyek az utcán, nézd, milyen részeg – ismeri el Tibor. – Persze, iszunk, a többségnek kell napi két-három liter bor, s még jobb, ha valami töményhez jutunk. Sőt, a fiatalok között sokan szipuznak is. De maga nem inna, ha így kellene élnie? Jellemzően délután kezdjük, addigra mindig összejön valami kis pénz, amiből kijön a kannás. Megnyugtat, meg hát ad egy kis meleget is. És be is rúgunk, persze, bár azt már csak „itthon”. Ha valahol kint fordulna elő télen, hogy lefekszünk a piától, vélhetően az lenne az utolsó álmunk. Bár nem biztos, hogy akkora baj lenne...