SONLINE

Mely nevével ellentétben külsőleg inkább a múlt század eleji csárdákra hajaz. Belépve az ajtón tovább erősödik a betyárvilág iránti nosztalgia, mintha csak Rózsa Sándor alföldi törzshelyére érkeztünk volna. A bútorok, a díszítés mind a magyar múltat idézi, ám ügyesen a jelenkor kényelmi követelményeihez igazítva. Csak a falakra aggatott naiv falusi festmények láttán csökken némiképp lelkesedésünk.

Letottyanunk a padokra, s alig helyezkedünk el, pincérünk máris köröttünk tüsténkedik: ajánl, magyaráz, felvilágosít, ám cseppet sem tolakodóan, inkább kimérten barátságosan. Csak lassan sikerül választanunk, az étlapról szinte mindent megkívánunk, ám végül sikerül megegyeznünk.

Pincérünk térülfordul, s mire észbe kapunk, máris decens partedli lóg a nyakunkban, majd, hogy elüssük az időt a levesig, hatalmas tányéron pirított langalló, hagyma és pecsenyezsír érkezik – előételként, grátisz. Aztán jön a leves is, tálnyi kiszerelésben, jó kedvvel, bőséggel. A húslét sem érheti panasz, ám a bableves Shakespeare-t is szonettre ihletné. Külön tányéron szervírozzák a benne főtt körmöt, hozzá torma és tejfel dukál, a lében pedig megáll a kanál. Valódi bableves ez, meganynyi zöldséggel, csülökkel, füstölt hússal.

Már ez is elég lenne, ám a java még csak most következik. A kétszemélyes Villa Curpád-tál egy nagycsaládnak is elegendő lenne: csirkemell, steak, karajsült, vadragu áll halmokban, s hozzá gánica, tócsni, steakburgonya és rizs köretnek. A csirkét sajtmártással adják, mely ízlésesen fokhagymás, ám mégsem tolakodó, a steak omlós és ízletes, a vadragutól pedig eláll a szavunk. Konyakos, bazsalikomos műremek – gondolatban leborulunk a szakács tudománya előtt –, omlós, a bőnyét még hírből sem ismerő hússal, s olyan ízvilággal, melytől elszokott a városi menzakoszton felnőtt ember gyomra.

Mely már a tál harmadánál vészjeleket ad, ám szemünk nem tud betelni a lucullusi lakomával, így ha hatalmas küzdelem árán is, de legyőzzük az ételhalmot. Melyhez kiválóan paszszol a szintén pincérünk által ajánlott házi saláta. Hordóban érlelt káposzta, vele töltött paprika, pepperoni, almapaprika, uborka – s valódi házi ízek: nem sós, nem túl savanyú, nem kiált szódabikarbónáért, mégis emlékezetes marad sokáig.

Mint ahogyan pincérünk újabb húzása: amint elhordta előlünk a tál maradványait, máris visszatér, s kezében gőzölgő meggyes prósza. Utóételként szintén grátisz. Legyűrjük meglepetésünket, s legszívesebben visszavonulnánk sziesztázni a kandalló elé, ám ismét feltűnik kedvenc pincérünk. Ezúttal poharakat hoz, s a ház ajándékaként érkező mézes szilvapálinka végre rendet tesz a gyomorban. Annyira mindenképpen, hogy legyen erőnk elkérni a számlát, mely egy ilyen pazar és bőséges orgia után egyáltalán nem tűnik kiábrándítónak. Terminátorként búcsúzunk: visszatérünk! Ide biztosan.