SONLINE

Kultúrműsor híján – érdeklődés hiánya miatt elnapolva... – marad a pumpazene, a lakodalmas hip-hop és a részeg kurjongatás – kevés olyan ünnep akad, mely annyira leamortizálódott volna, mint a munkásság nemzetközi emléknapja. Évről évre alacsonyabb a nívó, az ember azt hinné, jövőre már nem is lehet alulmúlni, aztán tessék, itt a bizonyíték. Nem véletlen, hogy délután fél négykor is könnyen talál parkolóhelyet a látogató – alig évtizede még a cseri úton sem lehetett olyankor már megállni –, aki fél óra múltán már robog is hazafelé, s morfondírozik: jövőre, veletek, ugyanitt? Minek...

A régi, nagy tömegeket megmozgató, igazi családi délutánt jelentő majálisokból mára csak az ördöghinta, az amerikai szupershow-t ígérő, hajdan még Szputnyik néven futó űrhajós körhinta és a dodzsem maradt. Három ágrólszakadt játéklehetőség – no jó, akadt még négy gyerek-körhinta –, a Cseri park többi része inkább egy meglehetősen nívótlan bazárra emlékeztet, ahol csak a szabad rablás vezérli a kereskedőket: háromszáz forintnál kezdődik egy lángos, ötvennel drágább egy gofri, négyszáz egy adag olajtól tocsogó amerikai fánk, hétszáz a gyros. Nem véletlen, hogy alig látni gyerekes családokat, nyugdíjasokat, egyáltalán bárkit, akinek valóban köze lehet az ünnephez.

– Kéket ne egyél, annak nagyon természetellenes a színe – figyelmezteti tízévesforma fiát a vattacukros előtti sorban egy anyuka.
– Hááát, egyik sem bio – szól közbe valaki a hosszan kígyózó sorból.
A csemegéjét (khm...) háromszázért vesztegető árus a várakozók nagy száma láttán felpörgeti a tempót. Felére csökkennek az adagok, kesze-kusza, szélfútta pamacsok kerülnek a hurkapálcákra. A nagy sietségben meglehetős matéria ragad a vattásmester kezére is, ám nem csinál belőle problémát: időről-időre végignyalja a kezét, s csak így, gondosan megtisztítva nyúl az újabb pálcika után...
Mégis fogy a termék, meglett férfiak mászkálnak rózsaszín pamaccsal a kezükben. Nem sokkal később már sörért állnak sorban, valamivel azért vissza kell hozni a száj természetes ízét. Mással pedig nem tudnak egyensúlyba kerülni: hurkának, kolbásznak, virslinek az egész placcon nincs nyoma, ez már csak egy ilyen majális. Ha létezne még az a bizonyos vasököl, tudná, hová kell csapni...

– Ezerhatszáz forint – nyújtja a markát a még általános iskolás pénztáros az űrhajóhinta bódéjában.
– Két ilyen vacak kübli?! – hüledezik elsápadva a négytagú család feje.
– Nem hajónként kell fizetni, személyenként – válaszol szemrebbenés nélkül a lurkó. – Négyszáz fejenként.
A családfő végignéz a famílián, majd szó nélkül fizet: a gyerekek már úgy beleélték magukat, koruk miatt azonban egyedül nem ülhetnek fel. Ki van ez találva.

Mint ahogyan a céllövöldés sem változtatott a régi szokáson, továbbra is buherált puskákkal várta a puffogtatni vágyókat. Aki hosszan célzott, bizonyosan nem talált, így egy idő után sokan átvették egy tizenkétéves forma fiúcska taktikáját: mindenféle rákészülés nélkül belelőtt a pálcák sűrűjébe. Meglehetős hatékonysággal, rövidke idő alatt fél tucat kulcstartó, plüssállatka és pohár boldog tulajdonosa lett. Elismerő pillantások között vonulhatott el apjával, aki rögtön meg is jutalmazta a sikerért. Kapott egy lufit hétszázért, bónusznak egy kakasos nyalókát.
Kétszázötvenért...