SONLINE

– Holnap nem jövök, a franc sem fog várni ilyen hidegben! – dünnyögi Tamás, miközben úgy huszadmagával várja a Vöröskereszt teajáratát a kaposvári Nyár utca végén.
Térdig érő hóban topognak a kvázi-hajléktalanok: a társaságból csak Ádám él az utcán, a többiek házak hátsó szobáiban, melléképületeiben húzzák meg magukat. Tamás egy ötször-ötös szoba tulajdonosa, havi húszezret fizet érte, a segélyből így kétezer forintja marad...

A cikk a hirdetés után folytatódik

– Ennivalóra is csak néhány napig elég, nemhogy tüzelőt vennék – legyint. – A fűtést három takaró jelenti. Ha hazamegyek, bebugyolálom magam, s csak akkor mozdulok, ha muszáj.
Például, amikor a napi menázsiért jön ki a Nyár utca végébe. Fél kiló kenyér, egy húskonzerv, s fél liter tea az adag.
– Ha ilyen hideg lesz, holnap inkább fogyókúrázom – teszi hozzá Tamás, akinek a hidegtől kiszáradt arcbőre hatalmas foltokban hámlik.



– Gyere ki velünk az erdőre, szerzünk fát! – löki meg Kati, a mozdulattól a férfi majdnem hanyatt esik a hóban. – A Józsi most is tüzelőt gyűjt – fordul felénk a lehetetlen színű, kikericssárga sínadrágot hordó asszony. – Képzeljétek, a Jocó másfél évet kapott – ezt már ismét a várakozóknak magyarázza, s kiderül, a társaság egyik oszlopos tagja megverte a szomszédját, ezért börtönbe kell majd vonulnia. – Önvédelem volt – állítja Kati, s persze mindenki bólogat, bár a szomszédot senki sem ismeri, de bizonyosan késsel ment a Jocinak...
A pontos részletek már nem derülnek ki, feltűnik a fehér furgon, kezdődik a teaosztás.

– Bocsánat, bocsánat! – szabadkozik Szabóné Lukács Tünde szociális munkás, mivel a várakozók azonnal felhánytorgatják a késést. – Ki kellett mennünk Töröcskére egy bácsihoz, aki egy fakunyhóban lakik, s az istennek sem akar bejönni a szállóra.
– Abszolút megértem – jelenti ki egy barázdált arcú férfi immár a Domus mögötti parkolóban, amikor elmeséljük neki a történetet. – Nincs az a pénz, hogy én is bemennék! – teszi hozzá nagy hévvel.

A miértre igazából nem derül fény, a köröttünk állók a körülményekről és a szabályokról magyaráznak valamit, egységes álláspont azonban nem alakul ki. Illetve abban egyetértenek, hogy sokkal jobb a Nostrában.
– Van egy kandallónk – büszkélkedik Kurucz Ferenc –, a Tesco előtt kaptuk egy rendes embertől. Ha befűtünk, gatyára kell vetkőzni, olyan meleg van.
A kinti mínusz tízhez persze felöltöztek, Kurucz Ferenc például három pulóvert is magára húzott, többet ér, mint egy nagykabát. Hihetünk neki, ért hozzá, már a rendszerváltás előtt az utcán élt, s amióta megépült az új hajléktalanszálló, ismét a fedél nélküliséget választotta.
– Szabad élet, szabad madár – dúdolja társa, szintén a Nostrából. Vagy húszan húzzák meg magukat a majdan a tervek szerint ifjúsági központtá avanzsáló épületben. – Most én is odaköltöztem – veszi vissza a szót a dúdolós –, amúgy a Som-hegyen lakom, csak most éppen szabadságon vagyok...



– Kidobta az asszony – magyarázza Kurucz Ferenc, aztán a többiekhez fordul. – Képzeljétek, a Som-hegyről csak lóval tudtak lejönni. Odaálltak a Tesco előtt a mozgássérült parkolóba...
A nagy röhögést csak a Vöröskeresztes kocsi érkezése szakítja meg. Az autó újabb utassal gyarapodott: kifejezéstelen arcú, borzas férfi ül a hátsó ülésen, amint megáll a kocsi, ki akar szállni.
– Maradjon a helyén! – szól rá Szabóné Lukács Tünde. – Az utcán szedtük össze néhány napja, most a betegszállón lakik, onnan lépett le. Patalomba akart menni. Gyalog...
– Ahelyett, hogy örülne, melegben van – dünnyögi a korábban dudorászó. – Adjanak neki két liter bort, megmarad a fenekén holnapig – fordul aztán a szociális munkáshoz.

Aki szorgalmasan méri a palackokba a forró teát. Akad, aki azonnal kortyol belőle, mások a hóba állítják az üveget, hűljön kicsit, a rutinosabbja azonban a kabát alá rejti, nem vesszen kárba a forróság.
– Amatőrök – legyint Kurucz Ferenc. – A mínusz tíz nem hideg. Majd, ha huszonöt lesz. Abban már ropognak a fák. De legfeljebb majd jobban befűtünk. A Nostrában még nem fagyott meg senki. Igaz, vigyázunk is egymásra, főleg, ha valaki többet iszik. Napközben pedig megyünk üvegezni, dobozozni, legyen valami kis pénz belőle. Mert huszonkétezer forint még akkor is kevés, ha szállásra nem kell költeni. És vannak, akik csodálkoznak, hogy az ember nem tud kilábalni ebből a helyzetből. De nemhogy fogynánk, egyre többen leszünk. Főleg az idén: ne legyen igazam, de a kiskeresetűek közül jövő ilyenkor jónéhányan itt lesznek velünk. A nyomor mohó egy jószág...


-------------------------------------------------------------
Összeállításunkat Somogy harcáról a havazással, faggyal terhelt télben keresse a Somogyi Hírlap hétfői lapszámának (2012.02.06) ötödik oldalán!