Bánsági Ildikó: „sajnálom, hogy nem lett még két gyerekem”

A Nemzeti Színház Kossuth-díjas művésznőjével a HOT! beszélgetett, az interjú a Vasárnap Reggel hasábjain látott napvilágot.

A Városligeti-tavon fotóztunk, az ötvenes évek stílusába öltöztetve. Mi ragadott meg téged leginkább ebben a hangulatban?

A romantika érzése, ami átsüt ezeken a képeken, nagyon közel áll hozzám! Az ötvenes években világszerte csinosan öltöztek a nők. Nézegettem régi képeket Brigitte Bar­­dot-­ról, Jeanne Moreau-ról, Elizabeth Taylorról: csak úgy duzzadtak a romantikától, akár a filmjeik! A csónakázást azért vállaltam be, mert vízimádó vagyok. Évekig jártam uszodába, de nekem csak a tenger az igazi! Ha ott járok, próbálok keresni egy szörfdeszkát meg egy lapátot, hogy ráülve evezzek.

A másik nagy szerelmem a búvárkodás, a horvát tengerparton merültem először. Ilyenkor megszűnik a külvilág, hallom a saját lélegzetemet, látom magam körül a csodás élővilágot.

Volt, hogy kétszer is elutaztam egy-egy hét vakációra, annyira nehezen szakadtam el az élményektől. Anyut is elvittem a tengerhez, egyszer mindkét gyerekemmel, majd csak a lányommal hármasban. Akkor anyu már 80 felett volt, de imádta!

Mi jut eszedbe, ha a gyerekkorod nyaraira gondolsz?

Rákoscsaba, Újtelep. A kertet látom magam előtt, az apai nagymamámat, egy teknőben vizet. Mezítláb futkosunk mi, gyerekek, nagyi gyakran küld minket a közeli Micsurin Gazdaságba, onnét cipeljük haza fémkannában a tejet… A hatalmas diófa emléke is beugrik, az máig bennem él! Volt három ága, elosztottuk az unokabátyámmal meg az unokahúgommal; ha felmásztunk, hátraszaltóval jöttünk le. Sosem lett bajunk. Aztán az unokatestvéreim ‘56-ban kivándoroltak Ausztráliába, és engem itt hagytak egyedül a diófával…

Az édesanyád most 95 éves. Ki vigyáz rá?

A harmadik kerületben lakik, tőlem húsz percre. Apukám tavaly meghalt, de anyu egyedül akart maradni. Idősek otthonáról tehát szó sem lehetett, viszont láttuk az öcsémmel, hogy egyre jobban fogy az ereje, kell mellé állandóra valaki, hisz mi folyton rohangálunk. Megtaláltuk Juditot, akinek az életünket köszönhetjük! Ő egy fantasztikus asszony, aki csodásan gondoskodik anyuról, pedig neki se könnyű az élete. Nemrég nagy baj érte – mondhatni, anyuval egymáson segítenek. Károly öcsém és a felesége, Zsóka is rengeteget segítenek, Nobel-díj járna már nekik is! Én hetente felugrom, különlegességeket viszek: rákot, mangót. Anyu nagy gourmand, remek étvággyal!

Magyar édesapád és orosz édesanyád megismerkedése filmbe illő történet. Elmesélnéd?

Apu az orosz fronton harcolt, aztán kórházba került, anyu pedig ott segédkezett mint ápolónő. Rögtön egymásba szerettek.

Amikor elengedték, apu megkérdezte, elkísérné-e a hazájába. Még a várost, az utcát, a házszámot is megadta. Anyu igent mondott, és követte apámat, aki a bátyjával előrement. Három nappal előbb ért a megadott címre, apu szüleinek azt hazudta, hogy apu menyasszonya. Kérte, ne árulják el, hogy ő is ott van, hadd legyen meglepetés. Aztán apu is megérkezett, ám anyut nem találta, míg az ki nem szólt a szobából a ma is jellegzetes oroszos akcentusával: „Itt vágyok, Kárcsi!”

Igaz, hogy édesanyád sosem beszél a múltjáról?

Igaz, és Oroszországba sem ment vissza többé. Főiskolás voltam, amikor anyu megírta az anyjának, hogy mégis lesz színész a családban. A bábuska eljött látogatóba, én meg boldog voltam, amiért látott a Nemzeti színpadán! Akkor tudtam meg, hogy anyu is szeretett volna színésznő lenni, csak a családja nem engedte. Amikor én felvételiztem, támogatott, mégsem árulta el a titkát. Az orosz nagyival egy szót sem tudtunk beszélni, ám én akkor is büszke voltam, amiért olyan szép, erős asszony – pont mint az anyám! Amikor évekkel később Moszkvában jártam filmfesztiválon, két unokatestvérrel is találkoztam, egyszer meg átjött anyám húga. Az elutazásakor csak futottam az egyre távolodó vonat után, miközben úgy zokogtam, hogy majd’ belehaltam. Anyu viszont nem sírt – meg is kérdeztem, miért.

Azt felelte: „Az embernek nagyon sokat kell szenvednie ahhoz, hogy megtanuljon nem sírni…”

Apám huszonhat éven át járta a tengert, addig anyám tartotta otthon a frontot – muszáj volt minden helyzetben tudni tartani magát.

A Gáspár Sándortól való válásod után azt mondtad, rettegsz attól, meg fogsz tudni-e állni ötvenöt évesen egyedül is a saját lábadon. Azóta sikerült megtanulnod, hogyan kell?

25 éven át voltam feleség, ez nem kevés, és közben még egy rendszerváltás is történt. Előtte havi 28-akat játszottam, rengeteget filmeztem, tévéjátékoztam, ám utána érezhetően kevesebb lett a munka. Kevesen vannak, akik ennyi év házasság után a válás mellett döntenek, én mégis megtettem, már csak arra vártam, hogy a kisebbik gyerekem betöltse a tizennégyet. Kata is, Gergő is mindent tudtak, láttak, én mindig nagyon őszintén beszéltem velük. A két gyerekkel 27 hónapig albérletben laktam, aztán amint elkelt a közös ház, a rám eső pénzből megvettem a pomázi otthont. Egy fizetésből nehéz élni; boldog voltam, ha hívtak játszani, vidékre is, mert tudtam, hogy lesz karácsonyi ajándék, lesz minden.

Rajtam nem lehetett látni semmit, én mindig is önmagamban vívtam a csatáimat.

Színésznő lányoddal szorosabb a kapcsolatod, mint neked az édesanyáddal?

Sokkal! Az a szál, ami Kata és köztem van, ma is olyan erős, mint régen. Már elköltözött, de a legtöbb hétvégén ott van nálam a párjával meg a kutyájával, szeretünk nagyokat beszélgetni, a színészetről is.

Az első, amit megcsináltattál az új házban, tényleg egy süketszoba volt, hogy az időközben zenésszé lett Gergő fiad ott dobolhasson?

Már a házkereséskor ez volt az első szempont! Amióta ő is elköltözött, át lett alakítva egy külön kis hellyé, és amikor átjön a barátnőjével, ott remekül ellehetnek

Színésznőként milyen volt kisgyerekes anyukának lenni?

Csodálatos, mindig is vágytam rá! Sajnálom, hogy nem lett még két gyerekem… Hat év van Gergő és Kata között, köztem és az öcsém közt szintén ennyi. Mi felnőttkorunkra lettünk jó testvérek, meg kellett érnünk rá. Civil szakmája van, hobbiként ő is szokott dobolni, például esküvőkön. Ha együtt van Gergővel, órákig dumálnak zenéről! Nálunk mindenki muzikális, apám tangóharmonikázott, nagyapám hegedült. Én kilenc évig zongoráztam, színdarabokban néha előkerült, egy film kedvéért megtanultam picit csellózni is. Énekelni gyakran kell – most a Játékszínben, a Mennyei hang! című darabban operaáriákat.

A Mennyei hang! hősnőjét az állandó kritizálás ölte meg. Te hogy viseled a bírálatot?

Kevés alkalom volt az utóbbi időben, hogy nagy­ívű színikritikát olvashattam volna magamról. Ha jót mondanak, jólesik, ám ha rosszat, az nagyon megvisel. A Vígszínházban voltam tag már tíz éve, és bizonyos történések miatt egy ideje már szerettem volna váltani. Egyszer csak kaptam egy olyan kritikát, ami ezt megerősítette bennem, és azonnal fel is mondtam! Átmentem a József Attila Színházba, nem sokkal később pedig megszületett a lányom. Később azt hittem, negyvenesként egy csomó szerep vár, de tévedtem. Nyolc szerepet ajánlottak, egyik se tetszett, végül Csiszár Imre szólt, hogy menjek hozzá a Pesti Magyar Színházba. Aztán onnét is eljöttem, pedig én nagyon nehezen változtatok, az utolsó pillanatig ki szoktam tartani.

Tizenöt éve egyedül élsz. Vágysz még párkapcsolatra?

Lettek volna ajánlkozók, de csak hogy legyen valakim, nekem nem kell férfi! Erről amúgy nem szívesen beszélek, mert egyszer egy férfi becsöngetett, mondván: újságban olvasta, hogy magányos vagyok, szívesen elvenne hát feleségül! Köszönettel elutasítottam. Én a lelki társamat keresem.