Forgács Gábor az interneten ismerte meg a párját

Forgács Gábor imádja a szinkronszerepeit és a két unokáját, akiket sajnos csak ritkán lát. Pályakezdésről, családalapításról beszélgetett a színésszel Tóth Ildikó, a Hot! munkatársa.

Egy szép újlipótvárosi házban lakik. Mióta kötődik a XIII. kerülethez?

Ide születtem. A Vág utcában éltünk építészmérnök édesapámmal és édesanyámmal, aki a Felvonójavító Vállalatnál volt osztályvezető. Engem a Pannónia utcai általános iskolába írattak be.

Már akkor is mókamester volt?

Egyke voltam és visszahúzódó gyerek. Felső tagozatban figyeltek fel rám, ahová együtt jártam Fenyő Miklóssal. Ő nagyon jó tanuló volt, időnként játszott az iskolai harmóniumon. Én, a közepesen gyenge eredményeimmel viszont gyakran meséltem a többieknek Bikfic Tóbiásról. A figurát és a történeteket magam találtam ki.

Mikor szerette meg a jódlit?

Már nyolcéves koromban próbálkoztam vele. Nem akartam színész lenni, de tanulni sem. Nem jártam be az Eötvös Gimnáziumba, megismételtem az első osztályt, aztán eltanácsoltak. Estin érettségiztem le, közben dolgoztam, és megszereztem a szakmunkás képesítést. Nagyon szerettem a munkámat, irodagép-műszerész voltam a Volán Elektronikánál. A kollégáim biztattak 1972-ben, hogy jelentkezzek a Ki mit tud?-ra. Kerületi, területi, városi selejtezők és döntők követték egymást. Az első televíziós döntő Miskolcon volt; felszálltam a vonatra teljesen ismeretlen srácként, hazafelé már felismertek. Egy televíziós csatorna volt, mindenki azt nézte, így lettünk országos sztárok. Nagyon változatos volt a verseny, végül az ének kategória második helyezettje lettem a jódliszámommal. Nyertem egy olaszországi körutat, és visszamentem dolgozni. Eszembe sem jutott, hogy ezt a pályát választom.

Akkor kinek jutott eszébe, hogy fellépjen, járja az országot?

Az ORI-nak. Keszler Pál, az igazgató behívott, elmondta, hogy indul egy Koós János–Expressz együttes-show, oda szeretnének szerződtetni. Amikor először találkoztam Koós Jánossal, azt kérdezte, mit fogok csinálni. Mondtam, hogy jódlizom. Megjegyezte, hogy az kevés, találjak ki valami vicceset. Írtam egy jelenetet – nyolcpercesnek indult, végül húszperces lett –, arról szólt, hogy meg akarom tanítani jódlizni Janit. Óriási volt a siker, a Halló, itt Balaton!-ba is bekerültem. Közben utólag megtanultam mindent: beszélni, énekelni, színpadon mozogni.

Hogy került innen a békéscsabai Jókai Színházhoz?

Spiegel Annie, az énektanárom egyszer megkérdezte, nem zavar-e, ha beül az órára egy ismerőse. A hölgy azt kérte, mondjak vicceket, verseket, majd egy idő után bemutatkozott, hogy ő Lovas Edit, a békéscsabai színház igazgató-főrendezője. Vitt magával táncos-komikus „ipari tanulónak”. A város azért is vonzott, mert korábban ott ismertem meg Juditot, az első feleségemet, a lányom, Bea édesanyját. Két év alatt tizenegy főszerepet játszottam el Csabán.

Ki vitte a Vidám Színpadhoz?

Szalai József, az igazgató megjelent Békéscsabán. Heltai Jenő Szépek szépe című darabját adtuk elő éppen, én voltam Dömötör, az álkirály. Az egész színház felbolydult, mindenki Pestre akart kerülni. Nekem azt a tanácsot adta Gálfi László kollégám, hogy azt játsszam, ami meg van rendezve. A többiek nem egy, hanem sok lapáttal tettek rá a szerepükre. Szalai engem választott. Tizenhat évig voltam aztán a Vidám Színpadnál, ötöt a Mikroszkópnál. Közönség előtt tanultam meg mindent, amit kellett, a legtöbbet Békéscsabán; az a két év, ha nem is pótolta a főiskolát, de sokat adott, többek között a színészi fokozatokat is.

A Mikroszkóp Színpadot elhagyva szabadúszó lett. Volt valami különleges oka a váltásnak?

Vezettem műsort a Danubius Rádiónál, aztán hívtak a Sláger Rádióhoz. Válogatást tartottak, Kádek Henivel kerültünk párba. Olyan volt az időbeosztás, hogy nem tudtam volna beérni a színházba a 10 órai próbára. Elmondtam Sas József igazgatónak, hogy szeretem a színházat, de nagyon nagy pénzről van szó a rádiónál. Épp hogy felmondtam, amikor véletlenül kiderült, hogy a Bochkor–Boros párost választották. És még csak nem is szóltak nekünk…

Nagyon megviselte, ami történt?

Mindig olyan volt a pályám, hogy hol a hullám tetején ültem, hol meg a hullámvölgyben. A Ki mit tud?, a két év Békéscsaba, a haknik, amelyeken Hofi Gézával dolgozhattam, bekerültem a tévébe, műsort vezettem, amikor ez lecsengett, jött a Csíííz! – mindig történt valami.

A tévében Gálvölgyi János, Antal Imre, Tahi Tóth László és még oly sok művész partnere lehetett. Hogy érezte magát mellettük?

Voltak, akik azt mondták, hogy mások farvizén haladok. Na, de milyen színészekén! Az ő untermanjuknak lenni nem akármilyen lehetőség volt! Tudtam, hogy én nem vagyok, nem leszek drámai színész, nem fogok Othellót, Jágót, Hamletet játszani. Viszont szinkronizálhattam a legnagyobbakat. A Vidám Színpadon pedig, ahová nagyon nehéz volt bekerülni, Kabos László, Komlós Vilmos és Benedek Tibor mellett léphettem színpadra.

Még Békéscsabán, elég fiatalon megnősült, megszületett a lánya, majd másodszor is megházasodott, elvált, és hosszú évek óta együtt él itt, Újlipótvárosban Ildikóval.

Judittal ki akartunk költözni Pesthidegkútra egy családi házba, már csak a papírokat kellett volna aláírni, de ő azt mondta, nem jön, Pesten akar maradni. Bea kamaszodott, nagyon örült, hogy hol az apjánál, hol az anyjánál lehet. Tíz évig nem váltunk el, csak külön éltünk. Tímea, a második feleségem 27 évvel fiatalabb nálam, egyszer csak gyereket akart. Én ezt már nem tudtam vállalni. Ildikót, a páromat tizenhárom éve, a lányom biztatására, az interneten ismertem meg. Itt vagyunk, élvezzük az életet. Beáék Dunakeszin laknak, sajnos keveset látom a két unokámat, Lizát és Olivért, olyan a munka, hogy hét közben nem jutok ki hozzájuk.

Borítókép: Forgács Gábor színész, humorista, szinkronszínész a Hogy volt?! című tv-műsor felvételén.