Keresztes Ildikó, a magyar Marlene Dietrich

Örömmel vállalta el például azt is, hogy sok évtizeddel visszarepítsék az időben, és a polgárpukkasztó díva, Marlene Dietrich bőrébe bújva fotózzák. A fényképek elkészítése után Baranyi Márton, a Hot! munkatársa beszélgetett az énekesnővel.

Miért Marlene Dietrichet szeretted volna megformálni?

Akárcsak Edith Piaf, már évek óta kísért Marlene is. Legutóbb akkor „találkoztam” vele, amikor három évvel ezelőtt bemutattuk a Turay Ida Színházban az Égben maradt repülő című darabot. Piaf és Marlene jó barátnők voltak. Azt is pletykálták róluk, hogy közelebbi kapcsolatuk is volt egymással, de én ebben nem igazán hiszek. Szerintem ez afféle vagánykodás lehetett abban a korban. Sok művésznőre rásütötték, hogy a saját neméhez vonzódik, mert egy kicsit elrugaszkodott a megszokottól. Voltak a tökéletes dívák és a polgárpukkasztó karakterek. Engem a szerepek közül inkább az utóbbiak érdekelnek, mint Marlene is. Az első kapcsolódási pontom vele 1992–94-re tehető, amikor a La Mancha lovagjában játszottam Antóniát még Szegeden. Halász Aranka kolléganőm bejött egyszer a sminkszobába, és felkiáltott, hogy mennyire brutális a hasonlóság köztem és Marlene között. Az arcberendezése csontos, akárcsak az enyém, karakteres az orra és a szája, és kemény, tartózkodó nőknek tűnhetünk mindketten. Ráadásul én is szeretem a maszkulin cuccokat.

Marosvásárhelyen, a Kossuth Lajos utcában nőttél fel. Onnan nehezebb volt elindulni?

Ötéves korom óta tudom, hogy én alkalmatlan vagyok a normális, hétköznapi életre. Önfejű, makacs gyerek voltam, aki tudta, hogy egyszer a show-bizniszben fog dolgozni. Ha akartak volna, akkor sem tudtak volna megállítani. Tánc, torna, balett, zongora, hímzés, festés és minden más, ami művészet, jelen volt az életemben már gyerekként. A tehetség nem földrajzi helytől függ. Rajongani azért tudunk, aki más, mint a többi, aki egyedi, egyéni. A sablonok unalmasak.

Mit gondolsz a tehetségkutatókról? Hiszen te is évekig ítészkedtél.

Minden lehetőség iszonyúan jó, amelyben az ember meg tudja mutatni a tehetségét. Igen, lehet talán egy hátulütője, hogy nyesegetik, formálják a versenyzőket. De úgy, ahogy egy szegény lány feljön egy faluból, nem állhat a színpadra. Elvárás, hogy valahogy kinézzél. Ezért megpróbálnak valami trendi figurát csinálni belőled. Fogjuk rá... Ha viszont ügyesen kufárkodsz a lehetőségeiddel, utána pedig találsz egy jó menedzsert, akkor egyenes az út. A tehetség többről szól, mint egy műsor. Az csak elindulni segít. Most már tudom, hogy nagyon sokszor voltam a saját magam ellensége. Az én pályám elején még nem volt ennyi segítség. Nekünk sokkal nehezebb volt minden. Most már biztosan tudom: ha akkor mellettem van egy ember, aki egyengeti az utamat, akkor nem vesztegetek el 10-15 évet. Mégsem vagyok elégedetlen, mert manapság már annyi munkám van, hogy azt nézem, mit mondjak vissza.

A ‘90-es években más együtteseknek énekeltél, a hangodat adtad a tátogó, szexi fellépőlányoknak. Mit gondolsz így visszatekintve: megérte, hogy nem a saját karrieredet építetted akkoriban?

Nem, nem érte meg! Akkor még nem voltam annyira érett személyiség, későn érő típus vagyok. Mindig is a szakmai elismerésre vágytam, a szakma pedig tulajdonképpen az első perctől kezdve leborult a lábaim előtt. De mindig azt hallottam, hogy „Keresztes, elaprózod a tehetségedet!” Nem egy gazdag család sarja vagyok, nem volt gazdag szeretőm, senkinek sem voltam senkije. Amikor még nem tudtam az éneklésből megélni, de próbáltam, akkor minden olyan dolgot elvállaltam, amit valamilyen szinten szakmai fejlődésnek éreztem. Inkább énekeltem fillérekért egy ilyen produkcióban, mint hogy takarítsak. Ezek a dalok sem színvonalban, sem stílusban nem olyanok voltak, amiket szívesen vállaltam volna névvel és arccal a színpadon. Sokat sírtam amiatt, hogy a szakma szeret, de valahogy mégsem sikerül befutnom igazán. Aztán volt egy nagy koncert, amit a tévében néztem. A színpadra állt az UFO, a 4F Club, az Irigy Hónaljmirigy, én meg otthon ültem, és hallgattam, ahogy az én hangomra tátogtak; ők sikeresek, nekem meg éppen felkopott az állam. Ott volt egy pont, amikor befejeztem ezt az egészet! Biztos ez is kellett ahhoz, hogy most itt beszélgess velem!

Az utóbbi években nem volt kiegyensúlyozott a viszonyod a bulvársajtóval.

Hosszú évekig nem voltam izgalmas számukra, de a tehetségkutató alatt az emberek egyre kíváncsibbak lettek a magánéletemre. Akkor lettem igazán érdekes, amikor elváltunk azzal az emberrel, akivel 25 évig együtt éltünk. Én éppen a zsűriszékben ültem, a reflektorfényben. Innentől kezdve nem volt megállás, elindult a gépezet magától. Régen cikiztem azokat a kollégákat, akikről írogattak mindenfélét, azt hittem, ők akarnak címlapra kerülni. Az X-Faktor alatt azonban rájöttem, hogy ez nem így van. Én ebbe belebetegedtem. De nemcsak én, hanem a családom, a barátaim és mindenki, aki a környezetemben volt. Nem volt elég, hogy gyászoltam a házasságomat, mosolyognom kellett a képernyőn.

Azt viszont bevállaltad a közönség előtt, hogy megoperáltattad az orrodat.

Igen, ez megtörtént. Több évig gondolkodtam rajta, hogy alávessem-e magam a műtétnek. Ráesett a buzogány az orromra tornászkoromban, a kutyám megharapta, a porcom el volt törve. Úgy gondolom, hogy ötven fölött egy előadóművész, aki színpadon áll, indokolt esetben megengedheti magának, hogy megcsináltassa azt, amivel nincs megelégedve.

Rosszulesik, hogy már ötössel kezdődik az éveid száma?

- Zavar, igen. Külföldön soha, semmilyen szinten nem merült fel az a kérdés, hogy hány éves vagyok. Nem a szarkalábaktól esem kétségbe, inkább attól, hogy tudom: kevés időm van már vissza. Az átlagéletkor nincs 80 se, én pedig elmúltam 50. Annyi dolgom van még az életben! Hogy a francba fogom ezt mind belepréselni ennyi kis időbe?

Félsz az elmúlástól?

Néha igen, néha nem. Inkább attól félek, hogy fájdalommal fog járni a halál. Nem akarok kiszolgáltatottá válni, nem akarok úgy megrogyni, hogy az ágyhoz vagyok kötve, másoknak ezzel fájdalmat és problémát okozva. Sajnos volt már ilyen eset a családban. Elképesztően nagy kín ezekre visszagondolni. Huszonévesen még nem foglalkoztam az elmúlással, de így ötven fölött már eszembe jut a halál.

Magányos vagy?

Nem attól leszünk magányosak, hogy nincs gyerekünk vagy párkapcsolatunk. Ez egy tévút! Nagyon sok szomorú, magányos családos embert látok magam körül. Szinte sosem voltam még egyedül, csak amikor rövidebb ideig arra vágytam.

Nagyon szoros a kapcsolatod az anyukáddal. Nemrég a közeledbe költözött.

Azóta napi szinten találkozunk, gyakran vigyáz Lizára, a kutyámra, megnyugtató a közelsége. Amíg Érden lakott, csak nagyon nehezen tudtam megoldani, hogy eljussak hozzá. Most ez a helyzet mindkettőnknek sokkal kényelmesebb.