A népi kultúrát nem lehet múzeumba zárni

Erdélyi turnén lépett fel az alapításának harmincadik évfordulóját ünneplő Csík zenekar. Az együttes tagjai közül néggyel – Csík János (hegedű, ének), Kunos Tamás (brácsa), Majorosi Marianna (ének), Szabó Attila (hegedű, gitár) – a turné kolozsvári állomásán a Krónika munkatársa beszélgetett.

Amikor annak idején először meghallottuk a zenekar nevét, első hallásra sokan úgy gondoltuk, hogy a Csík a székelyföldi régiót jelenti. Persze közben kiderült, hogy tulajdonképpen nincsen ehhez köze, hiszen Csík János nevéből ered, de áttételesen azért talán mégis: nomen est omen, a zenekarnak rengeteg kötődése van Erdélyhez, az erdélyi népzenéhez.

Csík János: Nagyon sokan megkérdezték ezt már tőlem. Addig-addig, hogy utána kellett járjak, és az egyik nagybátyámtól nagy nehezen kiderítettem, hogy a dédapám Csíkszentimréről való. A múlt század elején, az első világháború előtt került Kis Magyarországra. Egyébként nagyon sok Csík nevezetű él Magyarországon.

Idén harminc éves a zenekar, mi lenne az, amit kiemelnének gazdag, szerteágazó munkásságukból, pályafutásukból?

Kunos Tamás: Amikor megalapítottuk a zenekart, határozott szándékkal tettük.

Alapvetően a zene tápláló öröme volt, ami bennünket éltetett. Ezt harminc évvel ezelőtt is úgy műveltük, hogy örömünket leljük benne és ezt az örömöt tudjuk a közönségnek átadni.

A mai napig nagyon erőteljesen így van, jó energiákat tudunk a színpadról mozgósítani. Mostani erdélyi turnénk első állomásán, Nagyváradon (november 26-én) az, hogy fölállt a filharmóniában az egész közönség és állva tapsoltak a koncert végén, elképesztő volt. Fantasztikus töltettel adja vissza az energiákat, hogy bírjuk ezt a jó kis tempót még harminc év után is.

2014-ben megjelent albumuk címe Amit szívedbe rejtesz, volt már Szíves örömest című koncertjük is. A szív szó gyakorta megjelenik címekben, és azt, hogy mennyire szívvel-lélekkel zenélnek, a közönség határozottan érzi. Mi kell ahhoz, hogy ennyire szívből jöjjön az, amit a közönségnek ajándékoznak?

Cs. J.: Mi, a zenekar tagjai azonos módon gondolkodunk erről a nagy értékről, a magyar népzenei kincsről, és annak továbbadásáról. Ez egy őszinte hivatás, ezért szeretjük. És ha az ember azt játszhatja, amit szeret, akkor valóban nyílt szívvel, átadni akaró szándékkal közvetíthetjük a leghitelesebben azt a kultúrkincset, amiről meg vagyunk győződve, hogy meg kell őriznünk. Ez az, ami hajt bennünket.

Majorosi Marianna: Elsősorban a zene szívből jövő szeretete, ennél nincs is fontosabb. Amikor az ember megszereti a zenét, aztán eljut egy olyan szintre, hogy át is akarja adni, aztán visszajelzéseket kap nemcsak a közönségtől, hanem kollégáktól is, hogy valamit nem is rosszul csinál, akkor egyre többet szeretne megtanulni és egyre többet szeretne átadni.

Kezdetben szűkebb körnek muzsikáltak, aztán elkezdődött a nagyközönség felé való nyitás folyamata, feldolgozásokat is kezdtek bevenni a repertoárba. Megosztotta a szakmát annak idején, hogy a vegytiszta népzene mellett mást is feldolgoznak és játszanak?

Cs.J.: Mindannyian városi fiúk voltunk, úgyhogy a városban élők a könnyűzenei ritmusaira nőttünk föl, és úgy gondoltuk, hogy ha már megismertük a falusi emberek drága jó muzsikáját, akkor ezt a városiak számára is megközelíthetően próbáljuk átadni.

A feldolgozásokat sokan kétkedve fogadták, és ez ma is előfordul, de valójában olyan népszerűséget jelentett, hogy azok is elkezdték szeretni, akik korábban nem ismerték a népzenét. A könnyűzenei műfajok bevonásával mindenképpen kinyílt egy másik zenei világ.

Szabó Attila: Ez 2005-ben kezdődött, akkoriban a szakma nem nagyon fogadta el, hogy feldolgozásokat is játszunk, mostanra ez már kicsit változott. 18 évet tanítottam általános iskolában és nem értettem soha, miért van az, hogy ami nekem borzasztóan tetszik, az a hatodikos gyerekeket untatja és idegesíti. Mutattam nekik eredeti felvételeket, hogy azokon milyen jól szólnak a népzenei gyűjtések, ilyen például egy 1968-as palatkai gyűjtés, de nem vették a lapot. Innen jött az ötlet – nem az én ötletem volt, hanem Bartók találta ki.

Megszülettek a feldolgozások, és az első ilyen koncertek után már kérte ezeket a dalokat a közönség. Emlékszem, épp Pécsen voltunk, a pécsi egyetemi napok fesztiválján, és mivel ottani zenekar volt a Kispál és a Borz, elkezdtük muzsikálni dalaik feldolgozását. Imádta a közönség, és amikor elkezdtük játszani a kalocsai katonadalokat, ötezer ember kiabálta és énekelte, és ugyanúgy táncolt rá, mintha Kispál nótákat játszottunk volna.

Szerteágazó a zenekarnak az Erdélyhez fűződő kapcsolata. Ön itteni népzenét is gyűjtött. Tulajdonképpen mi vonzotta Erdélyhez?

Cs.J.: Először kicsi gyerekként találkoztam az erdélyi népzenével, táncosként, aztán nagyobbacskaként is inkább táncosként. A ritmus miatt volt érdekes az erdélyi népzene: mondjuk a makfalvi férfitánc vagy verbunk, a sajátos mássága miatt, amiatt, hogy annyira különbözött a kis-magyarországi zenétől, és ez izgalmas volt. Egy fiatalember számára egyébként kalandos volt annak idején, az 1970-es, 80-as években Erdélybe eljutni, kicsit titkos, és óriási varázsa volt ennek a fölfedezésnek.

Az akkori rendszernek sajátos szabályai voltak, ez is különleges színezetet adott az erdélyi utazásnak. Utánozhatatlan élmény volt húsvétot tölteni Széken, itteniekkel muzsikálni. Bár volt hasonló Kis-Magyarországon is, de az erdélyi élményeknek más volt a töltete.

Ez azért is lehetett, mert élőbbek voltak itt Erdélyben a hagyományok, mint Magyarországon?

Sz.A.: Olyan adatközlőket, mint itt, Erdélyben, Magyarországon már nem nagyon lehetett találni akkoriban. A polgárosodás ott hamarabb elindult, itt pedig inkább konzerválódtak a néphagyományok.

Ugyanakkor a kommunista rendszerben az ellenállás egyik formája is volt a népzene, néptánc művelése.

Sz.A.: Mindig. Magyarországon is így volt, a klasszikus Aczél-féle három T-ből – támogatott, tűrt és tiltott – mi esetleg a tűrt kategóriába kerülhettünk be, de csak azért, mert Vitányi Ivánnak (1925-ben született népzenész, szociológus, politikus – szerk.megj.) ügyes módon sikerült lerángatnia Aczél Györgyöt (kommunista politikus, a Kádár-korszakban a kulturális élet egyik legfőbb ideológusa, irányítója, 1917-1991 – szerk. megj.) egy táncházba.

Addig nagyon nem szerették a népzenét, mert nacionalistának, hivalkodónak tartották. Aztán az is fontos volt, hogy itt, Erdélyben az ember lépten-nyomon bele tudott futni egy jól muzsikáló zenekarba. Otthon, bárhová mentem, nem találtam ilyent. Összesen két vagy három adatközlőt tudtunk meglátogatni Magyarországon, mert mindenki elfelejtette a népi kultúrát, nem volt élő zenekar, magnózenére táncoltak, itt, Erdélyben pedig minden faluban működött egy zenekar.

M.M.: Gyerekkoromban a lakodalmakon, nálunk Békés megyében az emberek énekeltek, táncoltak, még nem szintetizátorral muzsikáltak, hanem rendesen, rezes zenekarokkal. Még a saját lakodalmamon is így történt.

De az erdélyi zene attól volt különlegesebb, hogy Magyarországon inkább az új stílusú dolgok kerültek előtérbe: csárdás, verbunk, az erdélyi zenébe ez lassabban gyűrűzött be, több volt az archaikus, régebbi rétegű zene. Ma azt látjuk, hogy Erdélyben a fiatalok kezdik visszatanulni a saját kultúrájukat.

Sok hagyományőrző erdélyi településen fordultak, fordulnak meg. Hogyan tapasztalják, hogy a néphagyományokat őrző öregek, mesterek van, akinek átadják a tudást? Miként történik az átörökítés, spontánul, vagy külső késztetésre?

Cs.J.: Sajnos igaz az, hogy változik a világ, másként éljük meg mindennapjainkat, változnak az ünnepeink, a technikai szolgáltatások, a családi kapcsolataink is. Másként élnek már együtt a generációk, már sokkal kevésbé élnek együtt a nagyszülők a gyerekekkel, mint ahogy ez a régi családokban volt, amikor együtt éltek a különböző nemzedékek tagjai. Ritkábbak lettek az alkalmak, amikor egy nagyszülő együtt énekelhet az unokájával, a nagypapa mesélhet neki régi dolgokról, és a közös zenei élményeik is ritkábbak.

Viszont egyfajta reneszánsza van a népi kultúrának. A magyarországi televíziókban is látható ez a reneszánsz: a népzenei vetélkedőkön az tapasztalható, hogy elképesztő magas szinten, szinte felnőtteket megszégyenítő ügyességgel tudják a gyerekek, fiatalok a régi falusi emberek zenéit, táncait. Úgyhogy igen, él, működik a dolog. És nekünk ezt támogatnunk kell.

A negyven éve elindult táncházmogalomnak is fontos szerepe van ebben…

K.T.: Harminc év távlatából, mióta hivatásomnak választottam a muzsikusi pályát, azt látom, hogy azok a közösségek, amelyek a népi kultúra jegyében élik a hétköznapjaikat, ünnepeiket, ebben nőnek föl, soha nem lesznek elveszett emberek. A közösség megtartó ereje itt elképesztő erős, és ez igaz a most fiatalon bekerülő gyerekekre is. A táncházmozgalmat Sebő Ferenc, Halmos Béla a hetvenes évek végén indította el a széki muzsikával, és most már Kárpát-medencei hálózattá nőtte ki magát, több százezer ember tartozik az égisze alá.

A népi kultúra persze kicsit átalakul, mint ahogy a világ is mindig fejlődik, és nem lehet múzeumba zárni.

M.M.: Régen volt a faluközösség, ahol az emberek rituálékat gyakoroltak, amivel beavatták a fiatalokat a közösségbe. Mindennek megvolt a rendje és a módja. Ma is van egyfajta rend, de már nincsen meg az a közösségbe való befogadás, hiszen óriási létszámú városok, települések vannak, a kis települések elöregednek, a fiatalok elmennek, úgyhogy a rituálék érvényüket vesztették.

Ezzel együtt átalakult a zene, annak mindenféle formája, de a zenében mégiscsak keresik az emberek a hovatartozásukat, a kulturális értékeiket. Az látszik ma, hogy a népi kultúrát iskolai formában lehet megőrizni.

Sőt, sokan vannak itt Erdélyben is, akik egyébként soha nem hallgatnának népzenét, de a Csík zenekaron keresztül elkezdnek közeledni hozzá.

M.M.: A popzene, rockzene, és egyre több zenei stílus kezdett sokkal népszerűbbé válni a huszadik században, mint a népzene. Mi ezeket a stílusokat eszközként felhasználva csempésztük vissza a köztudatba a népzene szépségeit. És így az emberek befogadóbbá válnak a népzene iránt.

Borítókép: A Kossuth-díjas Csík zenekar a Jobb velünk a világ! címmel a Nemzeti Színházban tartott gálaesten 2015. december 3-án, a fogyatékos emberek világnapján.