Az otthonra találás könyve – Bencsik Gáborral legújabb regényéről beszélgettünk

Családregényre, történelmi regényre vagy nőregényre számítson az olvasó, aki kezébe veszi a Mari története című kötetét? 

Valójában mindegyikre. Történelmi regénynek azért nehéz mondani, mert ismervén Móricz vagy Herczeg Ferenc műveit, azok jelentős történelmi figurák életéről szólnak. Ez a könyv viszont egy kis parasztasszony életének öt évét tárgyalja. Mindehhez dédanyám története adta az apropót. Tehát családregény és egyben női regény is. 

A valóság sokszor izgalmasabb, mint amit az ember kitalál. 

Ez így van. Ahogy kezdődik a regény, amikor az asszony két gyermekével a fiumei rakparton áll, és szeretnének feljutni az Amerikába induló kivándorlóhajóra, de nem engedik föl őket, mert megbetegedett a fia, az megtörtént. Dédnagyanyám ugyanis korábban kivándorolt Amerikába, mert szerelemgyereke lett, és nem tudott megmaradni a falujában. A tengerentúlon férjhez ment egy magyar pékhez, egzisztenciát teremtett, és ott született meg a nagymamám, a pennsylvaniai Betlehem városában. 

Miben befolyásolta ez az indulásukat? 

A háború kitörésekor még rendben zajlott a hajózás az Adrián, ám az olaszok átállásakor nyomban hadszíntérré vált a tenger, emiatt nem mehettek. 

Ön újságíró, és eddig főként történelmi tárgyú köteteket írt. Hogyan szánta rá magát első szépirodalmi könyvének megírására? 

Akik az újságírói pályát választják – jómagam 43 éve vagyok a szakmában – azokban mindig motoszkál az írás. De mind ez idáig nem éreztem késznek magamat. Voltam másfél évig antikvárius is, amikor magam voltam a raktáros és a vezérigazgató egy személyben. E szakma pedig többek között arra is jó, hogy megmutatja, melyek az értékek. Így azt gondoltam, olyan könyvet minek írni, ami kihullik a rostán? Majd hatvan­éves elmúlván, arra jutottam, talán már kész vagyok, most érdemes megpróbálkoznom a regényírással. Leírtam az első mondatot, és megszületett belőle ez a könyv, a Mari története. 

Korábbi képes albumai, a Vármegyék Könyve sorozat alapján úgy sejtem, hogy a képeslapgyűjtési szenvedély is segítette az ábrázolásban. 

Szüleim képzőművészek voltak. Apám Kossuth-díjas szobrászművész, emeritus professzor, édesanyám grafikus. Én végül nem lettem képzőművész, de vallom, hogy az irodalomnak nagyon fontos része az, hogy láttasson, s hogy a szerző lássa maga előtt, amit ír. Enélkül nem lehet jó irodalmat írni. 
Ha belegondolok, a képeslapgyűjtés is segíthetett a kor ábrázolásában, hiszen adtam ki könyveket régi képeslapokkal – és ebben kollégák is vagyunk. A képeslapok lebilincselő, varázslatos tárgyak. E régi lapokkal a múltba lehet merítkezni. 

A Mari története is egy idő­utazás… 

Trianon-regény is, hiszen időfolyama 1915-től 1920 elejéig tart. Nyugat-európai barátaimnak, akik jó szándékkal sem értik a magyar történelmet, többször el kell mondanom, hogy Trianon egy élő dolog. 

A könyvben hangsúlyos szerepet kap a Dél-Dunántúl, Kaposvár, Somogy és Fiu­me is megjelenik. Ez a tengeri kikötőváros egy varázslatos hely lehetett annak idején, amelyre a magyar állam rengeteget költött. Szerettem írás közben is ott lenni Fiumében. És valóban, komoly varázsa van annak, ha eljutok a fiumei mólóra, hiszen tudom, hogy ott állt dédanyám és a nagyanyám is. Talán ez is közrejátszott abban, hogy megírjam könyvemet, hogy álltam ezen a rakparton. 

Hogy alakult a dédmama sorsa a könyv időfonalán túl? 

Fiatalon meghalt, nem élte meg a második világháború korszakát. El nem vált, férjhez nem ment. Az itthonról kivándorolt amerikai férje hívta, de mégsem ment vissza. Én azt gondolom, s a regény is arra utal, hogy ő végre haza akart érkezni. Elege volt a háborúból, a kivándorlásból, a visszajövetelből, a másik országba költözésből, abból, hogy dobálja a történelem.