A falunak ajándékozták az író szép emlékekkel teli szülői házát

Különös és fontos helyszíne a magyar irodalomnak a tisztes mezőgazdasági életmódról tanúskodó házak között szélesen, a megyehatár felé tartó berki főutca 48-as számozású, magas, fehérre festett háza. Itt látta meg 1942-ben a napvilágot Oláh János, Babérkoszorú-, és József Attila-díjas író, költő, a Magyar Napló főszerkesztője, aki ugyan még gyermekkorában szüleivel Soroksárra költözött, de ahogy prózája is gazdagon tanúskodik róla, élete végéig megőrizte, ápolta somogyi gyökereit.

Szülőházában nagynénje, a keresztmama élt 2013-ig, ahonnan két évvel később az író már Budapesten élő családjához vitte, Ilonka néni, azaz Gyulai Lászlóné halála után a sajátos, önmagát folyton elemző stílusáról is ismert író meghagyta, hogy szeretné, ha majd később itt működne a nagyberki faluház, vagy tájház. Oláh János gyermekei ugyancsak sok szép emléket őriznek a barna tetejű dombokról, a berki halastóról, s az igazi kincsként kezelt kovácsműhelyről, amit még a dédpapa, azaz az író nagyapja épített. Fia, Lackfi János, a kortárs magyar irodalom kiemelkedő és virtuóz alkotója többször megemlékezik ezekről a szép emlékekről, Ilonka néniről, a műhelyről, a hatalmas diófából, melynek egyik ága a Lackfi család merőkanalaként szolgál ma is.

Még a Nap is elzavarta az jó ideje csak esőt hozó fellegeket a nagyberki égről, ahogyan Mezey Katalin, Oláh János özvegye, Kossuth-díjas író és leánya Oláh Katalin grafikus, szobrász megérkezett a különleges ház elé. Az egy évvel ezelőtt, júliusban elhunyt író felesége és leánya azért érkeztek most, hogy egy jog követelményeinek megfelelve, ajándékozási szerződéssel pecsételjék meg a végakaratot, s kapjon lehetőséget a falu vezetése arra, hogy a térítésmentesen rendelkezésükre bocsátott ház valóban tájház, faluház lehessen.

– Ott régebben egy góré is volt, de már valahogy eltűnt, azt nagyon szerettük gyerekkoromban – mutatott körbe Oláh Katalin a ház és a kovácsműhely között a tercia végére, a tizenhét lépcsős pince fölött. Ez már nincs sehol, biztosan elkorhadt, elbontatta Ilonka néni – vetette közben Mezey Katalin, aki csillogó szemmel járt körbe az udvaron, s barátságosan vitte lépésről-lépésre az ajándékozás miatt egybesereglett hivatali vezetőket, újságírókat. – Nagyon szerettünk itt lenni Berkiben a testvéreimmel, s körülbelül évente háromszor-négyszer is eljöttünk – lépett be az örökös a majdnem száz éves kovácsműhely ódon ajtaján, hogy újra kezébe vegyen egy kalapácsot, végigsimítson a nyolcvan kilós, békebeli üllőn, amin nem egy, s nem kettő patkó is elkészülhetett. Ez utóbbiról még mindig árulkodik a műhely és a hajdan ló és tehén otthonául is szolgáló míves istálló között, a tetőt tartó gerendán látható karika, melynek segítségével húzták fel a jószágok lábát egy-egy patkolás előtt.

– Még élt Oláh János, amikor megtudtam, hogy szülői házát szeretné, ha nem veszne el az idő homályában, akkor beszéltünk vele először a tájház ötletéről. Meghagyta, hogy elajándékozná a falunak, de sajnálatos módon, halála miatt erre nem volt akkor lehetőség – mondta a háznál Deák Gyula polgármester. Most a lánya ajándékozza el, s mi pedig igyekszünk megfelelő pályázati forrás bevonásával megvalósítani a közös tervünk, ahol természetesen egy emlékszobát is szeretnénk kialakítani Oláh János életéről – avatott be a tervekbe a falu vezetője.

– Egyszer végigbarangoltuk Taszártól idáig a völgyeket – karolt bele édesanyjába Oláh Katalin. Az öcsémmel (Oláh Mátyás szobrászművész – a szerző) jöttünk Ilonka nénihez, de elfelejtettünk leszállni a vonatról Berkiben, s Taszárról gyalogoltunk idáig – mesélte a kedves emléket. Ugyanígy emlékezett arra, milyen volt tyúkokat rajzolni az egykor a falu legvirágosabbjának tartott udvarának, amikor a pécsi egyetemi évek során meg-megpihent néhány napra a kedves keresztmamánál.

Az adományozási ceremóniát végül a főutcai vendéglátás után, az ügyvédi közreműködés mellett, már hivatalosan a polgármesteri hivatal dísztermében bonyolították le, ahol Oláh Katalin, valamint Nagyberki részéről Deák Gyula polgármester írta alá a szerződést. A dokumentumokban rögzítettek szerint december 15-től immár megvalósulhat az író és a falu álma a különleges berki házban. A helyi, a Munkácsy-díjas somogyi képzőművész nevét viselő Szász Endre általános iskola tanulója, Miszlai Jázmin Oláh János versével mondta el a különleges pillanat után. Sárga lánggal ég az út,/ zölddel ég a park, / szél hiába hogyha zúg, /szó, ha megzavart. / Lábamon se út pora, / semmi sem ragad, / kabátomnak bársonya / bő nyugalmat ad. / Üveghűvös kék ragyog / akác lombja közt, / gyönge szélben indulok, / vállamig füröszt.

Generációk munkáját őrzik Oláh János szülőházának falai

– Mindig szeretettel gondolt Nagyberkire, akárhányszor csak beszélt róla, s ezt gyakran olvashatjuk is műveiben – mondta Mezey Katalin, Oláh Jánosról, amikor arról kérdeztük, miként élt a szülői ház, a család Somogyban maradt gyökerei velük tovább, a budapesti életben. – Leginkább talán a Közel című regénye árulkodik ezekről a kifejezetten boldog kisgyermekkoról, ahol a pajtások csibészkedése, vagy a családban meglévő fontos szerepek éppúgy hangsúlyt kaptak, mint az egyes pillanatok mikroszkopikus felnagyítása.

Ilyen például a nagymamáról szóló elbeszélés, amikor az itt, ebben a házban játszó utcabeli gyerekek nem értenek egyet vele, s jól helybenhagyják, mert másként akartak játszani, s a helyzetből végül a szeretett nagymama menti ki odaadó, aggódó szeretettel – kalauzolt a Somogyhoz kötődő prózában a Kossuth-íjas írónő. Aki, mint mondta, számára nem volt idegen a mezőgazdasághoz kötődő családi élet Nagyberkiben, hiszen felmenőinek alföldi származása miatt nem mozgott idegenként Somogyban sem.

– De nagyon megkapó volt az a családi összetartás, amivel itt találkoztam, hiszen itt több generáció megfeszített munkáját őrzik a falak, melyek az anyai dédanya és a kovácsmester nagyapa jövedelméből épültek, s amitől János nem akart egyszerűen megválni. A múzeum a kovácsműhelyt meg akarta venni, s voltak más érdeklődők is, de pont azt nem akarta, hogy eltűnjön a ház, s a műhely, azt szerette volna, ha megmarad így, ahogy van az utókornak. Ezért kezdeményezte, hogy legyen benne tájház, amiben mi szeretnénk, ha működne egy Oláh János emlékszoba is – avatott be az adományozás előtt megfogalmazott elképzelésekbe.

– Sohasem felejtem, ahogy Janika (Lackfi János) segített valami fa aprításban a keresztmamánál, mennyire meghatódottan állt, hogy munkájáért valamicske pénzt kapott – elevenítette fel Mezey Katalin. S azt is, hogy gyermekei itt találkoztak a finom somogyi ízekkel, amiket nem lehet kitörölni, s melyek rétesek és addig ismeretlen tészták, sültek formájában kerültek ki Ilonka néni sparheltjéből.