Betyáros munka után megújult a Betyár Csárda

Átadták a megújult somogysárdi Betyár Csárdát. A nagy múltú műemlék épületét pályázati segítséggel hatvanmillió forintból újította fel az önkormányzat, ahol helyet kapott egy helytörténeti kiállítás is.

A betyárok világát mutatja be az a helytörténeti kiállítás, amely vasárnap nyílt Somogysárdon. A megújult Betyár Csárdában emellett az egykori híres helyi ménes díjait és elismeréseit is kiállították.

– A Betyár Csárda állapota az utóbbi években leromlott, 2010–ben sikerült a vagyonkezelőtől önkormányzati tulajdonba venni – mondta el Fentős Zoltán polgármester. – Az épület új burkolatot kapott, a filagóriára napelem került, padlófűtést is kialakítottak, s új tető is került a házra. A kiskorpádi szakember 2018–ban a legszebb magasépítésű tető szakmai díjat is elnyerte az itteni munkájáért.

– Amit egyszer megépítettek őseink, kötelességünk ápolni azért, hogy unokáink is láthassák majd – tette hozzá Fentős Zoltán, akitől megtudtuk azt is, hogy később szeretnének egy cukrászdát is üzemeltetni a csárdában, s tervezik az épület alatti pince helyrehozását is.

– A legenda szerint a Betyár Csárdát alagút kötötte össze a 1,5 kilométer távolságra lévő Korotna középkori várral – mondta el Varga Máté, a Rippl-Rónai Múzeum régésze. – Mivel a településen és a csárdában is volt több pince, ez lehetett az alapja annak a legendának, hogy itt egy alagút van, és azon menekültek a betyárok.

– Ha tényleg így lett volna, akkor egy másfél kilométer hosszú – egy patak alatt is átvezető – alagutat kellett volna ásni, mindezt pedig úgy, hogy közben csakis Somssich birtokok voltak. Ez a művelet nehezen lett volna kivitelezhető abban a korban – jegyezte meg a kaposvári régész.

Az épületet eredetileg vendégfogadónak és kocsmának alakították ki az 1750-es években.

A somogysárdi Betyár csárda

Varga Máté

A mára kultikussá vált épületről kevés történelmi adattal rendelkezünk, azonban az utóbbi évek kutatásai számos új információval szolgáltak. Sárd település az 1700-as évek közepe óta a Somssich család tulajdona volt. 1757-ben a település mezővárosi rangot kapott, így évente négy alkalommal országos vásárokat tartottak. A vásártartások helye ekkor még a település központjában volt, a csárdától mellett közvetlenül, a mai fő téren. Később a vásárok helye átkerült a település déli részére, a mai Árpád utca végére. Mivel rendszeresen tartottak vásárokat, sok lehetett az átutazó és a vendég, így szükség lehetett egy olyan épületre, ahol esetleg megszállhattak az emberek, és lehetőség volt enni-inni. Véleményem szerint az épület eredetileg vendégfogadónak és kocsmának épülhetett valamikor az 1750-es években. Amennyiben fogadóként is működött, tartozhatott hozzá istálló, szekérállás vagy kocsiállás is. A kocsmákat és a vendégfogadókat egyaránt forgalmas helyek – piacok, vásárok, utak, kastélyok, uradalmi központok – mellé építették. A több helyen is olvasható 1752-es évszám nem tudjuk, hogy honnan származik, hiszen nem találtunk olyan eredeti forrást, vagy olyan megbízható szakirodalmi adatot, ami ezt említené. A forrásokban vendégfogadóra és kocsmára is találunk említést, az 1800-as években több kocsmárost név szerint is ismerünk a településről (Neklesztin Miklós, Veisz Mátyás). Az építészeti felmérés és a falkutatás alapján az épületet a 19. században egyszer jelentősen felújították, és a hátsó részén hozzá toldottak egy kicsit. Szintén a falkutatás során derült ki, hogy az étterem részen talán eredeti, festett, virágmintás sordísz rejtőzik a több réteg festés alatt.

A kocsmában a kocsmajog alapján a földesúr mérette ki a borát. Később a kevésbé jövedelmező kocsmákat bérlőknek adták ki, mint például a 20. század elején Steinchard Gézának. A 20. század első felében a hely Somssich kocsma, majd később Puchmann kocsma néven volt ismert. Puchmann Sándor évtizedeken keresztül vezette a kocsmát, egészen az 1960-as évek végéig. Ekkoriban részben lakóépületként is funkcionált. Az épületben nem csak italt mértek, hanem volt benne tánciskola, színi előadás és filmvetítés is. Az 1970-es évek elején a vendéglátó egység az ÁFÉSZ-hez került, és az addigi kocsmán kívül cukrászda és meleg konyhás étterem is helyet kapott benne. Ez az állapot egészen 1995-ig állt fenn, majd magánkézbe került. Azonban nem bizonyult jó gazdának az akkori tulajdonos, hamar bezárt a kocsma, majd gyors romlásnak indult az épület állaga. A településhez 2010-ben került vissza az 1979 óta műemlék épület, amelynek felújítása 2019-ben fejeződött be.

Az épület jelenlegi csárda nevét az 1960-as vagy 1970-es években kaphatta, azonban véleményem szerint soha nem működött csárdaként. Ugyanis a csárdákat szinte mindig településektől távolabb, két település között építették fel. A betyárok elsősorban ezeket az eldugottabb, falvaktól messzebb eső helyeket szerették, ahol bátran lehetett mulatozni, és szükség esetén el tudtak bújni üldözőik elöl. Ennek a Sárdon álló fogadó nem felelt meg teljesen, ugyanis az a falu központjában foglalt helyet, utcákkal, házakkal körbevéve, valamint tőle 50-100 méterre található a kastély és a templom is. Gönczi Ferenc somogyi betyárvilágról szóló könyvében nem találunk utalást sárdi csárdára (1810-ben és 1863-ban írták össze őket). A közeli Nyirespusztán viszont volt csárda, ahol a híres betyár, Juhász András is megfordult. Ezt emlegették „Alsónyiresi Betyárcsárda” néven is. További közeli csárdák voltak: Lóki csárda (Lókpuszta mellett, ma Pálmajor közelében), Földhidi csárda (Somogysárd-Nagybajom között), Sörnyepusztai csárda. Természetesen nem zárható ki, hogy betyárok Sárdon is megfordultak, de hosszan tartó tartózkodásukat nehezen tudom elképzelni.

A legenda szerint a Betyár csárdát alagút kötötte össze a 1,5 kilométer távolságra lévő Korotna romjaival (a népnyelv csak Törökvárnak hívja). Korotna egy középkori vár volt, mellette Korotna településsel. A 16. században a jelentősebb várak közé tartozott, azonban ez is török uralom alá került, és a későbbi időkben már nem volt jelentősége. A várban volt pince is. Mivel a településen és a csárdában is volt több pince, ez lehetett az alapja annak a legendának, hogy itt egy alagút(rendszer) van, és azon menekültek a betyárok. Ha tényleg így lett volna, akkor egy kb. 1,5 kilométer hosszú – egy patak alatt is átvezető – alagutat kellett volna ásni, mindezt úgy, hogy körben csakis Somssich birtokok voltak. Ez a művelet nehezen lett volna kivitelezhető abban a korban. Ráadásul egy erdőben vagy nyílt területen jobban el tudott menekülni a betyár, egy alagútba pedig akár be is lehetett szorítani vagy beomlással is fenyegethetett.

Reméljük, hogy az elmúlt évtizedekben hányattatott sorsú épület most már elfoglalja méltó helyét Somogysárdon, és újra jó híre lesz egész Somogy megyében. Közösségi helyként ismét az emberek kellemes időtöltéséhez járulhat hozzá, hogy a most felnövő generációk is legalább annyi emlékkel rendelkezzenek róla, mint a mostani idősebb korosztály.