Generációk sem dolgozták fel, hogy szeretteiket erőszakkal elvitték

– Elsősorban az 1945–56 közötti kommunista terror időszakának áldozataira gondolunk a február 25-i emléknapon, azonban ennél jóval összetettebb a helyzet és napjaink kutatásai alapján árnyalhatóbb a kép.

– Már a Tanácsköztársaság idején is közel 3-600 halálos áldozatról tudunk, majd 1945 után, a szovjet fogságba hurcolások idején történt a legtöbb halál­eset. A 18 és 60 év közötti nőket, férfiakat jóvátételi munkára vitték a Szovjetunió távoli rabtelepeire és sokan közülük nem térhettek haza. Közel egymillió honfitársunkat hurcolták el ekkoriban a történelmi Magyarország területéről, akik közül 200–300 ezren sosem térhettek haza. 1945 után a politikai koncepciós pereket követően közel tízezer embert börtönöztek be, valamint számos halálos ítélet született. Nem csak a civilek, hanem az egyház ellen is összehangolt támadást indítottak. A megfélemlített lakosság még a vallásának gyakorlásába is alig-alig kapaszkodhatott. Közben országszerte kiépítettek egy szovjet típusú munkatábor-rendszert, amely keretében a lakosságot embertelen körülmények között dolgoztatták Recsken, Kistarcsán, Tiszalökön, a badacsonyi bazaltbányában vagy akár a somogyi Imremajor rabtelepén. A Dunántúlról több ezer embert, köztük kisgyerekes családokat vittek el a Hortobágyra, internáló táborokba, embertelen körülmények közé. A szabadulók pedig a semmibe tértek vissza, otthontalanok lettek, hiszen a kitelepítés vagyonelkobzással is járt sok esetben. Mindezekkel a történésekkel párhuzamosan pedig zajlott az államosítás, a kisajátítás, a kényszernyugdíjazás, a listázás...

– A kommunizmus áldozatainak emléknapján számos somogyi sorstörténetet is említhetünk. Melyek a legismertebbek?

– Sok somogyi lett a kommunista rendszer áldozata. Itt van az utolsó kaposvári gulágrab, Kertész János, aki nemrég hagyott itt bennünket, szintén szívbe markoló rabságtörténete. Ne feledkezzünk meg a berzencei (1949, 1956) sortüzek áldozatairól sem. Példaként említhetném Kunszabó Ferencet, aki a Somogy Megyei Forradalmi Tanács tagja volt és 1956 után bebörtönözték, utána pedig napszámosként dolgoztatták. Mivel Somogy agrármegye volt, ezért az itt élőknek be kellett szolgáltatniuk terményeik és állataik javát, valamint sokuk az erőszakos téeszesítést is megtapasztalta. Sok olyan esetről tudunk a parasztság körében, mikor földjeik és állataik kötelező leadása után megőrültek vagy öngyilkosok lettek. A legnagyobb téeszesítési hullám ráadásul 1956 után érte el a lakosságot.

– 1956-ban Kaposváron is sokan üdvözölték a demokratikus átalakulást. Az azt követő megtorlásból vajon mennyi jutott a megyeszékhelynek?

– Kaposváron komoly megnyilvánulásai voltak a forradalomnak, amelyekről pár éve került elő egy átütő erejű fotósorozat, a fényképek a megyei könyvtár közvetítésével meg is tekinthetőek. Rengetegen vettek részt a gyűléseken és várták a demokratikus átalakulást, de nagyon hamar megtörtént a szabadságharc letörése, a szovjet intervenció halálos áldozatokat hozott Kaposváron is, majd példátlan megtorlás következett. Országszerte 300–400 embert végeztek ki, húszezer ember került börtönbe és tizennyolcezer embert internálnak az újranyitott táborokba. Számos kaposvári forradalmár is került ide és a börtönökbe vagy rendőri felügyelet alá.

– Sokáig nem lehetett beszélni a történtekről, a családi tragédiákról. Hogyan lehet ilyen súlyos elhallgatással együtt élni?

– Él egy tévhit arról, miszerint 1963-ban amnesztiát kaptak a börtönben lévő rabok a Kádár-korszak idején, tehát Kádárék megbocsájtottak. Csakhogy ez nem igaz, mert nagyon sok 56-os forradalmár, fegyveres felkelő csak az 1970-es években szabadulhatott. Például az 56-os forradalmár Wittner Mária is ekkor jöhetett ki a börtönből. A nyomasztó terrorgépezet továbbra is működött a puha diktatúraként emlegetett és barátságosnak hazudott Kádár-rendszerben, amelynek egyik alapját képezte a széleskörű megfigyelőhálózat egészen a rendszerváltásig. Negyven éven át nem lehetett beszélni a történtekről, ami súlyos lelki nyomokat hagyott a társadalomban és traumákat eredményez. Nagy hiányosság van a feldolgozási folyamatban, egy egész generáció nem tudta kibeszélni, hogy mi történt a felmenőikkel. Évtizedekig működött a „soha, sehol, senkinek...” hallgatólagos berögződés.

Bénán vitték el

Jóvátételi munkára vitték a Szovjetunióba a Kaposváron letelepedő, néhány esztendeje elhunyt Keményfi Bélát is. Nagyon drámai az ő sorsa, hiszen fiatal fiúként, de már sérülten, bénán vitték a Szovjetunióba hadifogolyként, s közel kilenc esztendőt töltött ott nyomorúságos körülmények között.

Kérdeznek az unokák, dédunokák

Kovács Emőke lapunknak arról is beszélt: napjainkban egyre több unoka, dédunoka érdeklődik mi lett a nagypapával, hol tűnt el, hol harcolt, hova telepítették ki és kutatja családja történetét. Már számos levéltári adatbázis segít a keresésben és így a kommunista terror mechanizmusát is sokkal jobban megismerhetjük, amelyből tanulságként le tudjuk szűrni, hova lehet eljutni, ha nem vagyunk tisztában a hatalom mechanizmusával, a félrevezető eszmékkel, ha nem működik a demokrácia és nincsenek meg az egyéni szabadságjogok.