Mozaikok

Hallgatom a Rippl-képek kedves alakjának, Piacsek bácsinak az ükunokáját, Hetesiné Villányi Évát, miközben őseiről mesél oly büszkén, s kissé megrendülten, a kaposvári Szent Imre-templommal szembeni társasház sarokfalára álmodott mozaikkép előtt. A zichysek kiváló ötlete nyomán megvalósult művészi alkotás – a megyeszékhely legújabb büszkesége – ükapját ábrázolja, miközben elmélyülten olvas egy fekete kredenc előtt ülve. Előtte színes gyümölcsöstál. Egy ismert Rónai-festmény részleteként került e forgalmas helyre, s ahogy kiemelkedik a szürke háttérből, szinte sokkolja a járókelőket, a zöldre váró gépkocsivezetőket. Az egyik mellettem álló meg is jegyzi: mennyi baleset lesz még emiatt! 
Nem hinném, hogy egy mutatós utcadísz bajt okozna; sokkal inkább a türelmetlenség, a rohanás. E mozaikkép – melyen tündértáncot lejt a napfény – felkiáltójelként van jelen az egyre nagyobb forgatagban – mintegy ráirányítva a figyelmet művészre, korra, de a kortárs alkotókra is – jelen esetben öt diáklányra –, akik művésztanáruknak, Csincsi Arnoldnak köszönhetően „újragondoltak” egy jeles művet – fokozva a város otthonosságát, gazdagítva az utcaképet, s valami különös derűt sugallva: Emberek, az élet szép, élni érdemes! 
Ez a mozaik nemcsak lelassítja a lépteinket, hanem gondolkodásra, ha kell, utánajárásra késztet, mivel nem mindenkinek természetes, hogy élt köztünk egy világnagyság, aki kedvvel választotta modellül és festette családtagjait, rokonait; köztük a kenyerét erdészként kereső Piacsek Ferencet, aki kiválóan beszélt franciául és szívesen olvasott újságot hangosan magyarul, hogy Rippl francia származású hitvese, Lazarine intenzívebben ismerkedjen a magyar nyelvvel. Ahogy a mozaikleleplezési ceremónián oly lelkesen beszélő ükunokától megtudjuk: kislánykorában gyakori vendég volt a rómahegyi villalakásban, és maga is ült abban a karos­székben, melyben horgas orrú őse, átfut az agyamon, vajon egy XXI. századi, nem művészeti iskolába járó átlagdiák tudja-e, ki volt Rippl-Rónai, Lazarine, Paris Anella vagy Zorka. Kevesen lehetnek, akiket mindez foglalkoztat, pedig az emlékek fontosak. Rozsos Gábor magyartanárt egyszer erről is faggattam. Szinte semmit nem tudnak a diákok környezetük jeles személyiségeiről. Amikor megkérdezte tőlük, ki volt Lazarine, rávágták: illatszertár. Senki sem felelte azt, hogy Rippl-Rónai felesége. Rozsos tanár úr 28 évig egy olyan tanteremben tanított a Kodály-iskolában, amelynek ablakai az Anna utcára néztek. Amikor észrevett egy-egy helyi járatos autóbuszt, kaposi hírességgel az oldalán, megállt a tananyagban, és az osztállyal képzeletben felszállt a Takáts Gyula-, majd a Szalay Fruzsina-buszra. Ötödikeseitől megkérdezte: kik voltak ők? A válasz néma csend. Hol laksz? A Rippl-Rónai utcában. S ki volt Rippl-Rónai? Passz. Elmesélte, miben is volt nagy a mester. Hát te hol laksz? – ment tovább kérdéseivel. A Virág utcában. Nagy szerencséd van! 
Egyetértettünk: ha a szülő nem törődik azzal, hogy gyereke ismerje nagyjainkat, a tanár nem hallgathat. E hívogató mozaik előtt is érdemes egy-egy rendhagyó művészettörténet-órát tartani. Piacsek bácsi intézkedik majd arról, hogy ilyenkor mindig süssön a nap.