Engesztelés

A nyolcvanon túli, finom lelkű német bárónő az utóbbi esztendőkben gyakori vendég volt a plébánián, ahol külön szoba várta, s a puritánságban is megtalálta a lakályosságot. Nem is vágyott többre. Ha Magyarországra jött, imádkozni jött, nem világot látni, ugyanis alig látott. Sötét szemüveget viselt mindig, amitől csak ritkán vált meg, mert bántotta a fény. Egyszerűen öltözködött, jóllehet, alkata őrizte az arisztokratikus vonásokat. Hófehér hullámos hajjal keretezett arca hajdani szépségét idézte. Nyakába igazgyöngysort akasztott, fülébe diszkrét fülbevalót tett. Gyakran mosolygott, de mosolya mindig belülről fakadt. 
A több nyelven beszélő asszony egy évekkel korábbi, külföldi lelkigyakorlaton ismerkedett meg a szintén többnyelvű magyar karizmatikus pappal, s rövid időn belül barátsággá nemesedett e kapcsolat. Azóta évről évre idelátogatott, hogy megossza hosszú életének örömeit, nehézségeit, kételyeit, s hogy beszéljen a családi dinamikáról, hagyományokról, gyerekeiről, köztük a zseniális fotóművész s az ugyancsak neves karmester fiairól, több tucat unokájáról, dédunokájáról, a böjtről, az engesztelésről, hitünk titkairól. Gyorsan tovaszálló életünk megmagyarázhatatlan csodáiról. Arról, miként gyógyult ízületi betegségéből, milyen erővel imádkozott a burgenlandi Németújváron magyar papbarátjával a „szegények orvosának”, boldog Batthyány-Strattmann Lászlónak a sírjánál, amely Ausztria második legnagyobb családi kriptája a bécsi császári temetkezési helyet követően. Arról is beszámolt: azóta érez némi javulást a látásában. 
Akkoriban már évtizedek óta egyedül élt a família ősi kastélyéban, ahol több tucat szoba népesült be egy-egy jelentős családi ünnepen, ám az ünnepnek egyszer vége, s marad újból az egyedüllét, de mégsem a magány. Aki vágyja az Urat, és naponta beszélget vele, az soha sincs egyedül. Különben meg élt-halt a komoly zenéért, nagy koncertrajongó volt, szerette a kellemes társaságot, a gyertyafényes vacsorákat, a jóféle magyar borokat. Ráadásul remek humorral áldotta meg az ég, és szerencsére a derű idős korban sem hagyta el, ám azt is mindig megérezte, kiért kell éppen imádkoznia. Az imában pedig kitartó volt, mert tudta, csak így teremhet gyümölcsöt. 
Halála előtti ittlétekor, amikor családjáról faggattam, könnyeit nyelve mesélte: ugyancsak katolikus férje sclerosis multiplexben halt meg. Lassan ölő betegségének hírét szelíden fogadta a férfi, jóllehet: asszonyán kívül nem tűrt meg maga körül senkit. Amikor a báró úrral közölték a megmásíthatatlant, a gyilkos kór tényét, várható kifutási idejét, a rá váró kínokat, a fokozatos fizikai és tudati leépülést, némi töprengést követően megjegyezte: minden szenvedését a németek által a zsidók ellen elkövetett bűnökért ajánlja fel – engesztelésül. 
Mindvégig tisztában volt fogadalmával. A kezdetektől elutasította a fájdalomcsillapítót, éveken át tartó, fokozódó kínok között várta az öröklétet. Magában mondta engesztelő imáit, értelmet adva a szenvedésnek, melyre csak kevesek, az edzett lelkűek képesek. 
A beszélgetés félbeszakadt. Beszédes csönd telepedett ránk. A beimádkozott szobában ezen az estén a báró úrért égett a gyertya és szállt égbe a fohász.  Szenvedésével vezekelt a báró úr.