Bajnokmegőrző

Alapvetően szeretem a különcöket. Soha nem próbáltam meg rájönni, miért találom érdekesebbnek azokat, akik így-úgy, de kilógnak a sorból. Nekem valahogy tetszik, ha az emberben felszínre tör, irányt mutat az a bátorság, mely szembe állítja a fősodorral, a megszokottal; csiricsáré, lila kalapot tesznek a fejükre, amikor mindenki fekete-fehérben jár az utcán. 
Van egy magyar (nem is az első, nem is az utolsó), korszakos zseninek méltán titulált úszó, aki kaposvári edzője miatt többször is megfordult uszodánkban. Bizonyított már mindenféle medencében a világon, olimpiai bajnok, világcsúcstartó, s aki fölött most pró és kontra törik a pálcát, mert nem igazán akaródzik neki visszatérni a hangsúlyozottan szerintünk, a közvélemény számára elvárt közegbe. Magyarán, nincs kedve elkezdeni a felkészülést a párizsi olimpiára, holott minden lehetőséget, pénzt, paripát, szponzori szerződést (ez utóbbiból többet is elbukott már) megkapott hozzá. Hiszen ő a bajnokuk, ki ne emlékezne: a Milák-csúcstartó. 
Wladár Sándor, a Magyar Úszó Szövetség elnöke szerint tartozik Magyarországnak annyival, hogy elvégzi ezt az előtte álló munkát. Az úszószövetség első embere is olimpiai bajnok (1980), biztosan tudja, kit, miért ekéz nyilvánosan, de azt hiszem, egy 23 éves fiút így magára hagyni nem lenne szabad. Ha már nem sikerül motiválni, megfeleltetni annak az elvárásnak, mely valójában lehet, hogy nem is a korszakos zsenié, bántani semmiképpen sem helyes.