Terjed az ateista mentalitás, mely azt üzeni, csak magamban hiszek

– Elődjétől, Csillag Gusztávtól, aki 28 éves elnökség után adta át a stafétabotot, kapott valamiféle „használati utasítást”? 
– Korábban nem voltam tagja a KÉSZ-nek, de figyelemmel kísértem tevékenységét. Ajánlás útján kerültem elődöm látókörébe, aki hamar bizalmába fogadott. Részletesen elmesélte a kaposvári csoport előéletét, működését, a kialakult szokásokat, rendelkezésemre bocsátott minden korábbi, a szervezettel kapcsolatos dokumentumot. Hamar ráébredtem, hogy hatalmas örökség átvételére készülök. „Használati utasítást” nem adott, mi több, inkább arra biztatott, hogy írjak új „használati utasítást”. „Innentől a tiéd, formáld a legjobb belátásod szerint.” Aki jól ismer, tudja rólam, hogy minden új feladatot igyekszem alaposan körüljárni, megtervezni, felmérni a lehetőségeket, a realitásokat. Nem tagadom, vonzott a civil közösségi életbe kapcsolódás lehetősége, ráadásul rögtön ilyen magas szinten, ahol nem csak ellátogatok egy rendezvényre, hanem magam szervezhetem a programokat, hívhatok meg vendégeket, határozhatok meg témákat. 
– Ha definiálnia kellene, milyen civil közösségről van szó, hogy fogalmazna? 
– Ez igazából a központi kérdés: mitől KÉSZ a KÉSZ? Miben más, mint a hasonló civil közösségek? Céljai között spirituális, szociális, tudományos, kulturális tevékenységek egyaránt szerepelnek. Ha beleolvasunk az alapszabályába, a célok között kiemelt helyen azt olvashatjuk: „A keresztény, keresztyén evangelizációs küldetés tudatos elkötelezettségű vállalása az ökumené szellemében, és annak teljesítésére való folyamatos törekvés az élet minden területén.” Ez számomra azt jelenti, hogy bármilyen programot szervezünk, az mindig Isten felé terelje, irányítsa az elmét, a szívet, a lelket! Fedezzük fel, érezzük át, tapasztaljuk meg a teremtett világ, az élet csodáját, sokszínűségét, Isten változatos jelenlétét, és ezt az élményünket aztán vigyük magunkkal, osszuk meg embertársainkkal is! Estjeinken nagyszerű, elkötelezett keresztény emberek gyakran gazdagon illusztrált előadásait, élménybeszámolóit hallgathatjuk meg vagy láthatunk róluk, tőlük rövidebb-hosszabb filmeket, egyéb alkotásokat. Így vihetjük haza útravalóul ezeket a – hangsúlyozottan közösségben – megélt élményeket, amelyek aztán tudatunkban, lelkünkben tovább formálnak bennünket, hatnak ránk és rajtunk keresztül a környezetünkre. 
– Ön ferences diákként végzett, így – feltehetően – a családból hozta a hit melegét és a rendszeres vallásgyakorlást. A szülei mire buzdították? 
– Kisgyermekkoromban a szüleim bár vallásosak voltak, nem jártak rendszeresen templomba. Ahhoz viszont ragaszkodtak, hogy mi a testvéremmel együtt „intézményes” egyházi nevelést kapjunk. Édesanyám általános iskolás tanulmányaim megkezdésekor a közeli plébánia hittanóráira is beíratott, a rendszeres vasárnapi templomba járás, ministrálás onnantól az életem természetes részévé vált. A Szentendrei Ferences Gimnázium különleges légkörében tölthettem el négy csodálatos évet egy remek közösségben, s ez életem meghatározó élménye volt. Az pedig különösen izgalmassá, érdekessé tette, hogy mindez éppen a rendszerváltás időszakára esett. Ez idő tájt csatlakoztam egy katolikus kisközösséghez is, egyik közösségi barátom hatására vettem először gitárt a kezembe és tanulgattam egy „belső használatra” írott „szamizdat könyv” vallásos énekeit. Hamarosan elkezdtem az egyházzenei szolgálatot. És milyen érdekes az élet! Ahogy teltek az évek, szüleim, látva, hogy nekünk, gyerekeknek a vallás milyen jelentős mértékben tölti ki az időnket, életünket, rajtunk keresztül találtak vissza a templomba, egyházi eseményekre, a rendszeres vallásgyakorláshoz. 
– Hogy látja, a rendszerváltást követően hit és tudomány közelebb került egymáshoz? Régebben ugyanis próbálták elgáncsolni, de legalábbis lesajnálóan tekintettek arra, aki hívő tudósként élte életét… 
– Egy kicsit tágabb kontex­tusban én úgy fogalmaznék, a múlt rendszer az ateizmust „államvallássá” emelte. A hit az államellenesség egyik ismertetőjegyének számított, amiért a hívő embereket gyakran meghurcolták, nem egyszer a szabadságukat, életüket is elvették. Ma már szerencsére ettől nem kell tartanunk. Ugyanakkor a világ nem vallásos köreiben – természetesen tisztelet a kivételnek – sokan ma is lesajnálóan tekintenek a vallásos emberekre: tudósokra, nem tudósokra egyaránt. 
 

Sokat vállalok, hagyjuk az önsajnálatot
A kérdésre, miszerint, miért ad hálát esténként, Antal Gergely úgy válaszolt, családfőként nagyszerű feleségéért, akivel több mint 20 éve vannak együtt. – Olyan jó érzés vele visszatekinteni közösen átélt múltunkra és előretekinteni jövendő terveinkre – tette hozzá. – Valamint három csodálatos lányomért, akikkel kiváló a kapcsolatom, és akikre a környezetünk visszajelzései alapján is méltán lehetünk büszkék. A nap végi fáradtság érzése is rendszerint hálatelt elégedettséggel párosul bennem: a mögöttem hagyott feladatok sikerélményei mindig több energiát adnak, mint amennyi megvalósításuk során elvész. A nap végén legfőképpen a Gondviselő segítségéért, szeretetéért, jóságáért adok hálát. 
Antal Gergely úgy véli, a Jóisten rengeteg jóval halmozta s halmozza el nap mint nap, de olykor úgy érzi: a kimerültség „áldozatpózából” néha ki kell rángatnia önmagát. Ezt az érzést a közelmúltban megírt Lelki béke blues című dalszövegében is megfogalmazta: „Holtfáradt vagyok, túl sokat vállalok! Hagyjuk az önsajnálatot!” 

Fotó: Kling Márk