Élete egyik sorvezetője volt, hogy ne legyen középszerű

Somogyban szinte mindenkinek ismerősen cseng e név, de a megyehatáron túl is, hiszen önkormányzati és civil politikusként, sportvezetőként, országgyűlési képviselőként, miniszterként életével örökre beleírta magát a XX. és XXI. század elejének magyar történelmébe, de „közösség- és pálinkateremtőként” – aminek tartotta magát – szintén jelentős elismertségre tett szert. 

Elsőgenerációs értelmiségiként került a közéletbe; a Somogy Megyei Tanácsnak, majd Önkormányzatnak 17 éven át – 1986-1994, illetve 1998-2006 között – volt az elnöke; 39 éven át pedig megszakítás nélkül, haláláig tagja Somogy Vármegye – korábban Megye – választott testületének. Ha valaki, ő ismerte, mi több: rajongásig szerette szülőföldjét. A széptájú Somogy szívéhez nőtt, de az asszonyszelídségű dombok mellett kíváncsi volt az itt élőkre is. Tevékeny életével nemcsak szemlélője, hanem alakítója, gerjesztője volt folyamatoknak. Hihetetlen tűzzel tette a dolgát, és szegődött értékek mellé. Kézjegyét, az általa képviselt szellemiséget otthagyta a somogyi vidéken, számos közintézményen, civilközösségen. Így válhatott Somogyország ikonikus alakjává. Szent megszállottként formálta a hétköznapokat, a közízlést, a politikát, sok személy bizalmát bírva, de időközben arra is rádöbbent: kapcsolatainak egy része vezetői székének szól…

 – vallotta, s aki közelebbről ismerte, az azt is tudja róla: egykori dolgozószobájában nem egyszer már hajnali 4-kor kellemes kávéillat keringett; fogadónapján ugyanis az első bejelentkező ekkor érkezett.

A szikár termetű sportembernél, aki a Balaton-átúszásban is jeleskedett, a közelmúltban diagnosztizálták a gyilkos kórt. Küzdelem és várakozás járt kézen fogva a rá váró időszakban. Mivel egész életében nagy küzdő volt, s azt tartotta, hogy az elénk görgetett kövekből nemcsak akadályok építhetők, hanem lépcsők is az ég felé, és embertársaink felé, nem adta meg magát könnyen. Sokak ámulatára néhány napra a jobb karját eltávolító műtétet követően megjelent a Vármegyeházán, hogy részt vegyen a soron következő közgyűlésen. Hitt abban, hogy van még feladata, szerepe e földön.

S volt is, hiszen régóta kapaszkodott Istenbe. Kezdetben a Szent Imre-templomba járt, ahol megkeresztelték, aztán „átpártolt” a székesegyházba.

Három hete e sorok íróját felhívta a lélegeztető gép mellől, és elhaló hangon arra kérte, imádkozzon a csodáért. Ő is azt teszi a korteremben, mondta, tekintetét a szenvedő Krisztus arcára szegezve. Kedves Pista, a csoda nem maradt el, földi vezeklésedet követően – mert utolsó heteid azok voltak –, magához emelt a Teremtő. Éléted keresztútja a nagypénteki passió előtt befejeződött, ám örökséged, derűd és bölcsességed velünk marad. Emlékszel, hogy búcsúzott barátod, Szász Bandi temetésén 2003-ban a keleti temetőben Kányádi Sándor? Miután a Hargita csíki oldaláról hozott „összemarék” szülőföldet ráhintette a koporsóra, „a magunk szomorúságának enyhítéséül”, azt mondta: „A fenyő (…) / A döndülést már nem is hallotta. / Fekszik a maga rontotta csapáson, s a / holtak nyugalmával tűri, hogy ágait / lecsapdossák, hogy valódi nagyságát / lemérhessék a hüledező fejszések, akik / maguk sem gondolták ekkorának.”

S te mit mondtál a már életében legendává lett festőművészről?

Most rólad mondják sokan.