Ír kávé

Nagy tudás, elegancia, s finom humor – talán ez jellemzi leginkább Bősze Ádámot, a neves zenetörténészt, számos zenei esemény házigazdáját, antikváriust, s nem utolsósorban remek stand-upost, aki egyre gyakoribb vendég Kaposváron. Legutóbb a zeneiskolában ittuk szavait, de már az est elején bocsánatot kért az időpontért, ugyanis ütközött két esemény. A színházban ekkor a MÁV Szimfonikus Zenekar koncertezett, miközben Bősze Chopin szerelmeiről sziporkázott, ám felhívta a figyelmet arra: legközelebb el ne szalasszuk a MÁV Szimfonikusokat.

Aztán a lovak közé csapott, és élvezetes előadásában a lengyel zeneszerző és zongoravirtuóz korába repített bennünket és szerelmi titkokat is megosztott a zenészről. Míg a vetítővásznon megjelentek a szépnek egyáltalán nem mondható hölgyek portréi, a romantika világa és szokásrendje is megelevenedett. Az előadó megkérdezte: ha egy férfi nem biztos abban, hogy igent mond-e neki kedvese, vajon mit csinál? A közönség soraiból egy mély hangú hölgy rögtön rávágta: iszik. Nagy derültség közepette Bősze próbált finomítani: azt hittem, azt mondja majd valaki, hogy elmegy imádkozni. Nem, nem ez történt; elment a jósnőhöz, mint megtudtuk, de nem igazolódott be a jóslat; nem maradtak együtt.

Az est folyamán kisebb-nagyobb kitérőkkel Bősze Ádám életébe is bepillanthattunk. Fergeteges történetei sodrában az egyik karácsonyi élménye is felszínre tört. Polgári famíliából származó nagyszüleitől nemigen kaptak a gyerekek ajándékot, mivel Lajos papa nem tudni, mi okból, fogához verte a garast. Egyik szenteste viszont estélyibe öltözött nagyanyja a díszes karácsonyfa tövében felfedezett egy félig nyitott dobozt.

– Az mi? – kérdezte fanyarul férjurát.
– Az az én ajándékom az egész családnak.
Kíváncsi nagyanyja lehajolt, s két ujjával magasba emelt egy pár fekete műbőr kesztyűt, s elhúzta a száját:
– Lajos, ebből hány pár van?
– Ötvenhárom – jött a válasz.
– Mennyi? – ütögette a guta a ház asszonyát – mi csak tizenketten vagyunk. Legalább mind különböző méretű?
– Nem. Mind egyforma – jött a lakonikus tömörségű válasz.
– Akkor mi a fenének kellett megvenni? – kérdezte az asszony egyre ingerültebben.
– Azért, mert le volt árazva – jegyezte meg az öregúr.

A váratlan és szokatlan karácsonyi ajándék láttán döbbent csend ült a nappalira, de a röpke ünnepi „intermezzon” hamar túltette magát a család. Különösebben senki sem lepődött meg a kesztyűkön, mivel tudta mindenki: sóher az öreg. Ennek ellenére 63 esztendőt élt le együtt a pár. A feleségnek nem lehetett túl könnyű dolga. Megalázva, kuncsorogva kellett minden fillért kicsikarnia.
Bősze Ádám mosolyogva mesélte: amikor meghalt Lajos papa, nagymamáját meghívta ebédre étterembe. Élvezettel végigették az étlapot, mielőtt hazaindultak volna, rendeltek egy ír kávét – benne a legkiválóbb whiskeyvel, tejszínnel. Nagyanyja kiváltképp élvezte a helyzetet, hátradőlve a kényelmes karosszékben, szenvedélyesen kavargatta az életében nem túl gyakran kóstolt, egzotikus italt, majd odafordult unokájához és kajánul megjegyezte: – Remélem, Lajos nagyapád is így forog most a sírjában.