Lámpások

Nemcsak az iskola felett jár el az idő, felettünk is, akik 45 éve ballagtunk el a Cseri úti suliból, a mai építőipariból. „Kísértenek” az emlékek; már csak azért is, mert a Gárdonyi új épületében töltöttem egy hónapos tanítási gyakorlatomat és záró tanításom színhelyéül is a Madár utcai iskolát választottam anno. Jordanics József és felesége, Ica néni az intézmény ikonikus személyiségei voltak. Igazgató úr már 7 óra előtt a bejáratnál állt fehér köpenyében, hogy pedagógust és diákot köszöntsön. Ennyi idő távlatából is jólesik visszagondolni az állandóságra. A rend, a fegyelem állandó eleme kell, hogy legyen munkának, a tanulásnak, az alkotásnak. Falussy Dezső és Gelencsér Sándorné igazgatóhelyettesek szintén ezt vallották, ám Juci néni alumíniumsípja sokkolt bennünket, amikor vélt vagy valós vészhelyzetet akart ily módon feloldani. 
Belányi Walterné mindig valami pluszt szeretett volna adni a napköziben. A kézműves foglalkozások mellett egyszer egy falusi lakodalmast is betanultunk. Az állatorvos-feleség feldolgozta Gölle históriáját, melynek része a lakodalom. E monográfiára épült a sok diákot mozgató, látványos eseménysor. Minden a „nagykönyv” szerint zajlott: menyasszony-kikérő, egyházi esketés, nászmenet végig az iskolaudvaron, menyasszonytánc – sátor helyett a fa alatt. Első vőfélyként ma is fújom: Itt áll előttünk az ékes menyasszony, hogy menyecske fejjel először mulasson… 
Mária néni lámpás volt; a hajdani néptanítók nemes lelkületével és derűjével adott mintát hitből, szeretetből, féltésből. Esküvőnkre küldött levele tele bölcsességgel, féltve őrzött kincsünk. Jenei Sándorné rajzot és művészettörténetet tanított. Nagy alakú füzetet vezettünk, amelyben korstílusok jegyeit tüntettük fel, odahaza fotókkal illusztrálhattuk jegyzeteinket egy-egy ötösért. Amikor Rómában járva megcsodáltam a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóját vagy a párizsi Louvre-ban a Mona Lisa-t, az Orsay-i múzeumban az impresszionisták remekműveit, az jutott eszembe: először rajzórákon, falra vetítve találkoztam e világhírű festményekkel, és hálát adtam Istennek, hogy élőben is láthatom azokat. 
Orosztanárunk, Dicső Istvánné is rendre elfogadta invitációnkat osztálytalálkozóinkra. Az orosz mindig jól ment. A főiskolai szigorlaton is ötöst kaptam. Emlékszem, érettségin szóbelin előjöttek a felső tagozatban gyűjtött virágnevek. Vagy százötvenet összeírtam, és nem dobtam ki a cirill betűs lapokat. Milyen tételcímet húztam? A ház és a kert. 
Diákéveim legmarkánsabb tanáregyénisége a már 90 felett járó Szerb Lászlóné. Magyart tanított – szigorúan, szikáran, következetesen. Nem ismert pardont. Sem a házi fogalmazás, sem a felelés, sem a verstanulás, sem a kötelezők terén. Határokat szabott, s milyen jó, hogy így tette! Az a tudás, ami irodalomból és nyelvtanból belém íródott, hosszú távon megmaradt. Így, megőszülve, még inkább vallom: nem az a jó tanár, aki tananyagot tanít, hanem az, aki gyereket. Nem keresi a népszerűséget az órákon; hivatása a „követelek tőled, mert tisztellek” elvre épül. Ettől lehet népszerű, s maradhat lámpás évtizedek múltán is.