Közkincs

A közmunkás – már ahol van –, nagy kincs. Különösen akkor, ha a rábízott feladatokat örömmel, lelkesen végzi, és látja munkája gyümölcseit. Vagy éppen zöldségeit, mint ahogy Somogy számos településén élő valóság, hogy helyben termelik meg a konyhára valót. Szükség is van erre, hiszen a falusi portáknak jó, ha egynegyedén termelnek zöldséget, gyümölcsöt; a valamikori istállót régen lebontották, vagy más célra használják, hiszen az állattartók száma elenyészően kevés. Sok helyütt baromfit sem nevelnek, pedig tudjuk: mennyivel más a színe a falusi tojás sárgájának, a rántott csirke s a kakaspörkölt ízéről, a felhasznált hús állagáról nem is beszélve…

Vitathatatlan, hogy az urbanizációval párhuzamosan a századvég-századelő falvai folyamatosan vetették le régi ruhájukat, s csak néhány, fővárosból vidékre költöző család látott fantáziát a helyi, sok esetben biotermelésben, mivel a vegyszermentes táplálék-alapanyag valóban egészséges. Örvendetes, hogy napjainkban egyre több helyen az ötletteli településvezetőknek köszönhetően a közmunkások termelik meg a levesnek-, főzeléknek valót. Az áru friss, mutatós, nem kell buszra vagy vonatra ülni, hogy piacon vagy a multik polcairól emeljék le a tököt, a cukkinit, a paprikát, a paradicsomot, az uborkát, a hagymát vagy a céklát. Ráadásul helyben olcsóbban is jutnak hozzá a terményekhez. A józan paraszti észnek köszönhetően szerencsére a kereslet-kínálat kézenfogva jár, így a jó példa – higgyük közösen –, ragadós lehet.

Talán a környezetkarbantartás és -szépítés terén is, melyet sok helyen szintén közmunkások végeznek. Tennivaló folyamatosan akad, s nemcsak a közterületeken nő a gyom, a fű, hanem másutt is. Elhanyagolt árokpart, gondozatlan szérű számos helyen rontja a településképet, mint ahogy térdig érő fűben sem nagy élmény betérni egy-egy falu temetőjébe, hogy gyertyát gyújtsunk porladó őseink sírjánál imádkozva.