Mosztári patanyomok

A folyó egyik oldalán katolikus horvátok, másik felén muzulmán bosnyákok élnek, s ez a több évszázados törékeny együttlét alakítja a 3. évezred mindennapjait. A gyógyszerészből lett művészzseni 1903 tavaszát Hercegovinában és Boszniában töltötte, és a látvány több művének ihletője volt. Olyanoknak, mint a Tavasznyílás Mosztárban, vagy a világ legszebb 12 vízesése közé sorolt Jajcei vízesés, ám a művészettörténészek szerint a hidas látkép a legálomszerűbb. „Kihaltsága, embernélküli csendje talán az emberfeletti feladatokat vállaló festő magárahagyatottságát és társtalanságát is kifejezi. Hiába ragaszkodik a motívumok topográfiai hűségéhez, (…), a fantáziavilág legyőzi az objektivitást, a különös színhangulat álomba transzponál” – olvasható Pécsett látható festményéről. 
A kihaltság, az ember nélküli csend régóta a múlté. Turisták millióinak kedvelt célpontja az apró, zegzugos utcákkal tarkított, százezer fős lakosú város, Hercegovina közigazgatási, gazdasági, vallási és kulturális központja. A forróság ellenére is hömpölyög a tömeg a bazársoron, a szemfüles látogató, levendulakészítmények illatától megmámorosodva, hűs kapuboltív alatt a sokcsapos közkúthoz igyekszik, hogy nagyot kortyoljon, s megtöltse ivópalackját. Akadnak, kik szandálos lábfejüket, mások csapzott hajukat tartják a hűsítő víz alá, hogy felfrissülve vessék be magukat újra a forgatagba: keleti kendők, szőnyegek, ezerszínű üvegmozaik lámpák, tálak, ékszerek, füstölők, szatyrok, táskák, kortárs festmények és régiségek zsibvásárába. Az apró műhelyekből az utcára hallik a rézművesek kalapácskopogása, így megleshetjük, miként lesz egyre díszesebb-mívesebb a fémfelület. Nemcsak értékeinkre kell figyelnünk, hanem lábunk elé is; a nagyobb kavicsokkal művészien kirakott aljzat ugyan esztétikus, de egyenetlen volta és a meleg pára miatt csúszásveszélyes. 

magyar segítséggel épült újjá a híd

Lenyűgöző a minaretekkel tarkított, szelíd Neretva-völgy, a smaragd-türkiz víz, az 1993-ban egy horvát tank által felrobbantott, majd 2004-re magyar katonai alakulatok segítségével újjáépített híd, melyen tyúklépésben haladunk. A folyó mindkét partján vendéglátóhelyek, a vizet motorcsónakok, sétahajók szelik. A híd korlátján két kigyúrt fiatalember áll, s némi euróért a mélybe veti magát. A turista vevő e látványosságra is. 
Lassan haladunk az I. Szulejmán ötlete nyomán 1566-ra elkészült kőhíd mai másán – mely 20 éve a Világörökség része lett –, papbarátunk megkérdezi: tudjuk-e miért vannak lábunk alatt félméterenként a kiemelkedő téglacsíkok. Azért, hogy a hídon átkelő, egykori áruszállító szamarak patája meg ne csússzon! A velünk szemben lépkedő, ismeretlen házaspár egyszerre veti oda: „Meg azért, hogy a mi patánk se csússzon meg!” Kitör belőlünk a nevetés. Mielőtt kocsiba pattanunk, vetünk egy utolsó pillantást a hídra, nyugtázva Csontváry igazát: „Nézni nézhet mindenki, de látni csak az láthat, akit az isteni gondviselés ezzel a képességgel különösen megáldott. És ezek a különös képességgel megáldott emberek vannak hivatva az ember művelődéstörténelmét gyarapítani.”