Ébredj, ember…

Lassan, békésen ereszkedik le a nap a horizonton. Halvány fénye megcsillan Andrej Ajdic Krisztusán. A monumentális bronzszobor jó pár éve áll Međugorjében, az ezreket vonzó templom és a temető között. És soha nincs egyedül. Zarándokok hosszú sora igyekszik felé, hogy elébe térdeljenek, imádkozzanak, kérjenek és hálát adjanak, ajándéknak szánt, falatnyi zsebkendőkbe itassák a feltámadt Krisztus jobb lábszárának „könnyeit”. A szobor könnyezik, és akik közelébe mennek, egy pillanatig sem kételkednek a megmagyarázhatatlanban. A folyadékban egyébként vérlemezkéket találtak a kutatók. A zarándokok szentolvasójukat, szeretteiknek vásárolt ajándéktárgyaikat tartják az alápergő „könnyekhez”, majd a sövénykerítés elé telepített padokon mondják imáikat a világ számtalan nyelvén. A turistaként érkezők is bekukkantanak a viszonylag intim térbe, szelfik tucatjai készülnek…

Krisztus úgy magasodik előttünk, mint ahogy a keresztre szegezték, ám a világ koordinátarendszerét jelentő kereszt ezúttal – ugyancsak bronzból –, nem áll, és két lator sincs közelében. A földön nyújtózik – őrizve az Úr testének sziluettjét, s azt sugallja: Ébredj, ember mély álmodból, / Jézus megment rabságodból! / Hogyha hívod, eljön Ő, / egész bensőm imádjad Őt!”

Némelyik zarándok – ha csak rövid időre is, de – belemerészkedik a földi „sírba”, és onnan kilépve sem tud betelni a látvánnyal. A négyméteres műremek alatt még parányibb, még esendőbb a porszem-létre „ítélt” ember…

Csak ül magába zuhanva. Letelepedve a csend küszöbére, megállítva a szilajul vágtató időt, kimerevítve a pillanatot. Valami megmagyarázhatatlan erő tapasztja a padhoz. Végtagjai elgyengülnek, és azt várja, maradjon tartós e kegyelmi pillanat, soha ne szűnjön meg ez a ritkán megélt légies könnyedség, békés Istenbe-simulás, a megnyugvó lélekben megmutatkozó krisztusi szeretet. Azt reméli: az áldó hatalmak oltalmuk alá helyezik családtagjaikat, barátaikat, munkatársaikat, talán még az ellenségeiket is…

Odébb népes német csoport mondja csöndben a Miatyánkot, majd szabad imák következnek és nagy ölelések. A tolószékben ülők arca is megélénkül, karjuk ölelésre tárul. Gitárhúrok pendülnek és feltör a karizmatikus ének. A kézfejek levegőbe lendülnek, és mindenki ujjongó lélekkel dicsőíti az Urat! Ki németül, ki angolul, ki horvátul, ki franciául, ki ukránul, ki magyarul. Úgy, ahogy tud, ahogy a templom tövében ülő gyóntatóatyáknál vallották meg bűneiket. Egymásba kapaszkodva vagy félrehúzódva élik át Isten örömét.

És az Úr ott van. Soha nem tágít mellőlünk; erre csak mi vagyunk képesek, pedig nem neki van szüksége ránk, hanem nekünk Őreá. Nemcsak a lassan teljesen eltűnő napkorongban van ott, s az égbe törő, különös erőt közvetítő szoborban és alkotójában, hanem mindenben és mindenkiben; a Krizsevác kőszikláiban és a kishegy, a Podbrdo köveiben, ahol 43 esztendeje a Szent Szűz 6 gyerkőcnek megjelent. Ott van az utat szervező lelkivezető atyákban, a buszsofőrökben, a zarándoktársainkban és az otthon maradottakban, az imáinkban, a könnyeinkben és a csendjeinkben, az apró mécseslángokban, önfeledt öleléseinkben az erőfeszítéseinkben, a vágyainkban és a reményeinkben.

A jövőnkben.