A „niklai remete” méhese helyén rúgta a bőrt a leszármazottakkal

– Hetvenöt esztendeje még önálló település volt szülőfaluja, Somogytarnóca, ám több mint 40 éve Barcs része. Mégsem ez a kis falu, hanem Nikla volt oly nagy hatással önre, ahova négyévesen költöztek, hiszen ott kapott szülésznői állást édesanyja. Mit köszönhet Niklának? Gondolom a Berzsenyi-rajongást… 
– Már az első négy év is sokat adott. Mondják, addig sok minden eldől. Egy történet pedig a hetvenes évek elejéről talán még többet elmond arról, hogy mit is adhatott nekem Tarnóca. Üzenetet kaptam Széchenyi Frigyestől, akiről tudtam, hogy az utolsó 1845 előtti gróf volt Tarnócán. Meghívott magához, és megmutatott egy díszes albumot, amelyben beragasztott újságcikkek számoltak be arról a díszvacsoráról, amit a kastélyban tartottak apai nagyapám, Papp György ötvenkét éves cselédi szolgálata tiszteletére. Az újságcikkekkel szemben, a másik oldalon a vacsora vendégeinek – köztük a főispán, az alispán, a képviselők, a főjegyző, az aljegyző és más, illusztris személyek – cirkalmas aláírásai, a jobb alsó sarokban pedig az én nagyapám nehezen odakapart Papp Györgye. Ami meg Niklát illeti: az ott töltött tizennégy év az eszmélés, a világra való rácsodálkozás, a felnőtté válás korszaka. Mint mindenkinek az élettörténetét, így az enyémet is egy hosszú regényben is nehéz lenne elmesélni. Elég legyen annyit kiemelnem, hogy azért azon a helyen focizni a Berzsenyi-leszármazottakkal, ahol az a méhes állt, ahol Berzsenyi Dániel a verseit írta, elég sok muníciót adhat az életre, még akkor is, ha ez akkor, éppen így nem tudatosult. 

– Miként hatott önre a niklai népélet és néplélek? 
– Az a példa hatott alapvetően, ahogy anyám és apám, a „gyüttmentek” átalakították a niklaiak életét. A virágos kiskertek, a parkok ültetése, a zsúpfedeles házak eltűnése, a járda, a járda mentén a díszfasor, Tarnócáról hozott szellemiség jegyei voltak. Tiszteletükre szobor áll az egyik parkban. 

– Édesanyja nem féltette, hogy a marcali gimnáziumi évek után színészetet tanul majd a fia? 
– Nagy szó volt akkoriban gimnazistának lenni! Pláne tovább lépni! Szerencsére mindenben támogattak a szüleim. 

– A Várkonyi–Vámos osztályba járt többek közt Blaskó Péterrel, Bodnár Erikával, Kern Andrással, Piros Ildikóval és Verebes Istvánnal. Jut idő néha találkozásra, vagy elég egy-egy előadásban megnézni egymást, hogy szembesüljenek a megtett úttal? 
– Verebes Pista egy nagyszerű írásában összehasonlítja, hogy milyennek látta egykori főiskolás magunkat, és milyennek lát bennünket ma. Kíméletlen, őszinte írás. A „Poquijote” című könyvének a nyolcadik, illetve a kilencedik fejezetében olvasható mindez. Rólam hízelgően jókat ír. Mert szeret. Én is őt. Meg a többieket is. De persze én elfogult vagyok… 

– Az elmúlt fél évszázadban játszott Szegeden, Veszprémben, Budapesten, Győrben, s jelenleg a Centrál Színház tagja. Nemcsak játszik, rendez is. Játék- és tévéfilmes alakításain túl, különleges orgánumának köszönhetően kedvelt szinkronhang is. Hogy érzi: a művészet terén teljes az élete? 
– A színház a „most” művészete! Amikor sikerül a „most”-ban jelen lenni, akkor az a teljesség! A szinkront illetően szokták kérdezni: ön nem egy szinkronhang? Meg szoktak lepődni a válaszon: nem, én színész vagyok, aki szokott szinkronizálni. Hát úgy nézek én ki, mint aki csak egy hang?! 

– Ez azt is jelenti, hogy elégedett? Vagy soha nem lehet az ember elégedett? 
– Megelégedettség? Az maga a vég! 

– A közelmúltban ön játszotta Kovács Ákos első filmjének, a Magunk maradtunk főszerepét, amely számos díjat nyert világszerte. Újabb film nincs kilátásban? 
– Ákos alkotásán kívül érdemes megnézni az Az unoka című filmet, amelyben szintén játszom! Ha lesz újabb is, ígérem, jelentkezem! 

– Szenvedélyes túrázó, s bringás. Bejárta a fél világot, útjairól könyvek születnek A vándor-színész mesél alcímmel. Járt többek között Skóciában, Peruban, Lappföldön, Japánban, de az El Caminót is végig­gyalogolta. Hogy hat önre lelkileg az „úton levés”? Milyen erőket mozgat? 
– Úton lenni a legjobb! Gyűjtögetni, gazdagodni, aztán a kincseket kamatoztatni megérkezéskor, ami abban a pillanatban egy új út kezdete! 

– Fia, Papp Dániel a nyomdokaiba lépett, s már rendezte is. Megrendítő, ha az embert a fia instruálja? 
– Amikor ő a rendező, és a hátul hangosan fecsegő apjára rászól, és nem azt üvölti, hogy „Csend legyen!”, hanem egyszerűen azt, hogy „János!” – hát az elég megrendítő tud lenni! 

– Pilisborosjenőn, ahol él a feleségével, a hetvenedik születésnapjára fia egy tölgyfát ültetett. Van már alatta pad, hogy megpihenjen rajta? 
– Még nincs, de lesz! „A vándorszínész pihenője”! 

– S akkor jöhetnek Arannyal az Őszikék… 
– Jöjjenek! Csak egészség legyen! 
– Legyen! 

Jegyzetek Papp János tollából igazi, kevéssé ismert színházi csemegékkel

Papp János egyik jegyzetében Óbudáról ír. Egyebek mellett erről: – Ha annyi millióm lenne hirtelen, ahányszor felléptem az Óbudai Társaskörben, megoldódnának nem annyira súlyos, de mindig létező anyagi gondjaim. Ha meg hozzászámolnám az Óbudán abszolvált összes fellépésemet, tán milliárdos lennék! Ezeknek a fellépéseknek a sorát gazdagították azok a vers­mondások is, amelyeket a boldog emlékű április negyedikéken és november hetedikéken követtem el jeles színész- és énekes kollégákkal együtt Óbuda gyáraiban, üzemeiben és intézményeiben. Tanúja lehettem annak, hogy egyik alkalommal Simándy József így dallott a „Hazám, hazám…”-ban: 

„Úgy tépi künn az orkán, mint az orkán itt belül!” (Helyesen: mint az önvád itt belül. A szerk.) Kívül-belül dühöngött az orkán. Máskor meg az ünnepség elején megszólaló Himnusz lemeze elakadt, és zengve ismételte: „áldd meg… áldd meg… áldd meg!” Amikor este elmeséltem a színházban, hogy mi történt, Körmendi Jancsi azt mondta: „Még jó, hogy nem ott akadt el, hogy „Balsors… balsors… balsors”!