Babarczy 70 - kulcscsomó az örökös hazataláláshoz

Örökös taggá lett, amikor papíron már semennyire sem az, gyakorlatilag meg mégis. Kikoptathatatlanul. Európai színházat építő dúvad egyenessége, kérlelhetetlen tartása tette érinthetetlenné sokáig a politika számára. Aki Kaposváron érvényes és hiteles művész akar lenni, márpedig a Csiky most is errefelé törekszik hál'' istennek szemlátomást, abban kell hogy legyen, van egy csipet „babarczy.” A kettő csipet, na az már Ő.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Rátóti Zoltán pezsgővel köszöntötte Babarczy Lászlót, fotó: Znamenák István
[/caption]
Évadnyitó társulati ülésekre egykoron tanulni járt az ember, s még évadzárókra is. A nyár elviselhetetlen könnyűségét ígérő június közepét is képes volt tartalommal meglepni. A közélet mindig éberen tartotta a színházat, nem úgy van az, hogy elmúlt a diktatúra erős szorítása, és szegény teátrum most keresi a problémát, és vele a mondanivalót, és mert keresése hiábavaló, hiszen az élet úgy szép, ahogy van, jöhet tehát az operettek évadja. Nem. Kétezer éves kérdések nem változnak meg rendszerváltással, csak hol ékesebben szólnak, hol suttognak-buttognak. Babarczy pedig nem mulasztotta el levenni a kezét a változó korok ütőeréről, így mindig volt mondanivalója az övéihez. Társulatához és fenntartójához. Amikor még sehol sem volt a celebritásba hajló médiavilág, már akkor eltanácsolta a sztárságra készülőket, és azokat, akik a kaposvári színházból jól akarnak élni. Ebben a világban csak az volt elfogadott, ha többet tesz bele hozzá, mint amennyit kap belőle. Minden más a művészet elsőségével szembeni nyerészkedés alapos gyanúját ébresztette föl.

Persze, hogy nem szerette mindenki. Miután nem volt jobboldali, igaz bal sem, de ez elég volt ahhoz, hogy kikezdhetetlensége sebet kapjon. „Gazsulált a fene! Barátaimmal – Ascher Tamással, Zsámbéki Gáborral, de másokkal is – mindig magasra értékeltük az autonómiánkat. Ami nem is olyan egyszerű. Szerencse, ész és más képességek kellenek egyes helyzetek megoldásához, hogy közben ne kelljen senki előtt hasra esni.” Nem esett, állta a sarat. Érvényes ember volt harminc évig abban az országban, ahol a móriczi megfigyelés szerint percek alatt amortizálódnak az emberek. „Még mindig nem értik: ha valaki hülye a színházban, előbb-utóbb leáll az egész rendszer. Azt látom, hogy továbbra is a kulturális igénytelenség forradalma zajlik. Csak azóta már harcolni sem nagyon kell érte, mert azt is kétségtelenül megmutatták, valójában ki itt az úr. Nem tudom, hogy boldogok-e ettől”, nyilatkozta ezt 2010 májusában. Amikor aztán a télen megvált egymástól, ő és Kaposvár, felhívtam, s bár hírértéke más válasznak lett volna, de én örültem annak, hogy Babarczy és a Csiky között minden a legnagyobb rendben van. Hogy máshogy lehetne.



Alig akart kiszállni hetvenedik születésnapján a színháznál, ahová tudtával csak a lányát hozta. Valójában magát. Nem gondolva, hogy utódja, Rátóti Zoltán régiek és újak emlékfakasztóan dús koszorújában pukkanó pezsgősüveggel a kezében köszönti föl. Szita Károly polgármester mellett Molnár Piroska, Sáfár Mónika, Jordán Tamás, Ascher Tamás, Gothár Péter, Gőz István, Kulka János, Krum Ádám, Tóth Béla, Sztarenki Pál, Németh Judit, Keszég László, és még nagyon sokan mások.

Babarczy az első örökös tagság címen kívül egy barátai által írott emlékkönyvet és egy kulcscsomót kapott, (olykor-néha indulati közvetítőül használt ilyesmit), amire mindenki feltette a maga kulcsát, s rá egy tizenegy strófa is jutott József Attila után szabadon: „Csakhogy létünk többre várt/ Mint csukni-nyitni mit bezárt/ Ezrek/Keze.”
Kulcsok az örökös hazataláláshoz...