Agatha Christie születésnapjára jelent meg az írónő önéletrajza

A családjáról szóló történetek egészen a viktoriánus korig nyúlnak vissza, bemutatva az angliai közép- és felső osztály életmódját és szokásait. A fiatal Agathával átélhetjük a táncestek kellemes hangulatát, a párválasztás korabeli nehézségeit, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés kényszerét. A kellemes ifjúkori élmények után megjelennek a háborús borzalmak is, hiszen Agatha ápolónőként közvetlen közelről tapasztalhatta meg a frontról a kórházba került sebesültek szenvedéseit. Az írónő élete során rengeteget utazott; első férjével tett világ körüli útját érdekes történetekkel és elragadó természeti leírásokkal eleveníti meg. A könyvben hangsúlyosan szerepelnek Agatha közel-keleti élményei, ezen belül a második férjével végzett régészeti munkája. A közvetlen hangnemben elmesélt történetek sorozata egy egész világot nyit meg az olvasó számára, ugyanakkor átfogó képet, összegzést nyújt a krimi királynőjének gazdag munkásságáról.

„Agatha Christie legelragadóbb rejtélye nem más, mint a saját élete. Ebben a könyvben mindent elmesélt: fiatalkori románcait, a tönkrement és a boldog házasságát, élete különös eseményeit a viharos sikerhez vezető úton…” – Daily Mail

„Bámulatos könyv – egy egészen rendkívüli idős hölgy és író gyönyörűségesen mesél élete hetvenöt évéről” – Financial Time

„A legjobb könyv, amit valaha írt” – Women’s Own

„Csodálatosan könnyed, lebilincselő olvasmány” – The Times

„A régi művek még egyfajta tanmesék voltak, amelyekben a gonosz elnyerte büntetését, a jó pedig győzött. Az 1914-es háború idején a gonosztevő még nem számított hősnek: az ellenség rossz volt, a hős pedig jó. Nem vájkáltunk lélektani dolgokban, hanem felléptünk a bűnözők ellen, és az áldozatok pártját fogtuk. Akkoriban el sem tudtuk képzelni, hogy eljön az idő, amikor az olvasók a bűnügyi történetben az erőszakot fogják kedvelni, és örömüket lelik az öncélú brutalitásban. Azt hittük, az emberek elszörnyedve tiltakoznának az efféle torzulások ellen, csakhogy a kegyetlenség ma már egészen hétköznapi dologgá vált. Nem értem, miképpen juthattunk idáig, hiszen az általunk ismert emberek túlnyomó többsége, fiatalok és idősebbek egyaránt, kedvesek és önzetlenek, szívesen segítenek a rászorulóknak, és igyekeznek, hogy hasznossá tegyék magukat mások számára is. Az általam »gyűlölködőknek« nevezett kisebbséghez kevesen tartoznak, de a kisebbség hangja mindig erősebb, mint a többségé.”

Borítókép: Az írónő 1955-ben, Párizsban