2019.04.17. 06:30
Görbüljön!
Gyönyörűen süt a nap. Szó se róla, szívesen megyek ilyenkor focimeccsre, mert jólesik laza pólóban beszélgetni a haverokkal, miközben megy a derbi.
De a szívem igazából a tópartra, a vízre húz. Beindult a horgászszezon. Sőt, már javában dübörög, jönnek a hírek a hatalmas, mohó harcsákról, amelyek rajtavesztettek az ügyesen kínált csalin; no meg szépen fogják a pontyokat is.
Ilyenkor azért mindig eszembe jut, hogyan is kezdődött az egész számomra. Annak idején édesapámat szinte mindenki ismerte Orfűn a tóparton, ő pedig szívesen ült le a barátaival beszélgetni, hosszúlépésezni. Talán azért, hogy békén hagyjam őket, talán csak azért, hogy jót szórakozzak, kerítettek nekem egy kis pecaszerkót, amivel aztán aprítanom kellett volna a keszegállományt. Tisztán emlékszem rá, hogy elég nagy volt rajta a horog, így aztán gyakorlatilag csak az öngyilkos darabok akadtak fenn rajta – így ment ez egy-két évig.
Később lett saját cájgom, és nyolc-tíz évesen már magam jártam a tavat. Rengeteg keszeget, kárászt tettünk szákba barátommal, Sanyival – abban az időszakban valahogy piszkosul nem zavart az ötórai kelés, mentünk a tóra, mint a meszes. Hiába, féltünk attól, hogy lekéssük a nagy mohos kapását.
Egy idő után irtóra vágytam már egy pontyra.
A nemes hal mégiscsak nemes hal, megvan a sajátos varázsa – nem az egyéb kategória, na. Egy szép nyári napon össze is jött az első bajuszos: tán még ugráltam is a stégen, miután megszákoltam. Aztán jött a méricskélés. Huszonkilenc és fél centi volt. Harminc a méret. De nem volt szívem visszadobni. Picit megnyomtam a jobb lábammal, s máris megvolt a harminc… Fülig érő szájjal vittem haza. (Máig ott van a fejemben a kép, ahogy ott ülünk az ebédlőasztalnál, s az én halamból készített halászlét esszük.)
Később rengeteg élményt és barátot adott a peca. Felejthetetlen volt, amikor Nagy Tamással, a későbbi fociedzővel (akkor még talán Svájcban gurított, s akkora vádlija volt, hogy csodájára jártunk) horgásztunk, csónakból. Az egyik délelőtt, kilenc óra körül akasztott egy halat. Éreztük, hogy nagy, elengedtük a csónakot. Tizenegykor még mindig húzott minket keresztül-kasul a tavon. Jöttek is kintről a dumák: csónakázni mentünk, hozzanak be ebédet?! Egy idő után Tomi már remegett elöl, ahogy fogta a botot. Aztán, több mint két óra elteltével, megadta magát a zsinór, elszakadt, összepödrődött, a hal „meglépett”.
Azóta is találgatjuk, milyen és mekkora hal lehetett. Örök titok marad.