2008.08.17. 18:55
Hol az aranyunk?
Hol az aranyunk? – szegezik nekem a kérdést, mint egy éles tőrt nap mint nap a kollégáim, az idő előrehaladtával egyre ingerültebben. Becsületükre váljék, nem az irónia beszél belőlük; egyszerűen csak elkeseríti őket a pekingi valóság.
Bőven túl vagyunk már a nyári ötkarikás játékok felén, a helyzet pedig egyre rosszabb. Hát ha még a magyar össztermésből kivesszük az amúgy zseniális úszó, Európa-csúcsokat döntögető Cseh László három ezüstjét, akkor válik csak igazán siralmassá a kép. A magyar sikersportágak közé sorolt vívók egy bronzot hoztak a pályafutását befejező Mincza-Nébald Ildikónak köszönhetően, a szintén ebbe a kategóriába tartozó sportlövők pedig egyetlen árva pontocskát tudtak csak összelőni Sidi Péter révén.
Még ennyire sem futotta a nagy reményekkel útra bocsátott judós csapattól, egyetlen kivételtől eltekintve már az első körben elvéreztek ökölvívóink, s betliznek az esélyes atlétáink is.
Talán most a hétvégén beindulunk – reménykedtünk nagyon sokan, ám hiába. Nemhogy arany, még érem sem jutott... A remény hal meg utoljára: szokták mondani, s valóban egyre inkább úgy tűnik, másban már nemigen bízhatunk. Igaz, a kajak-kenusok és az öttusázók még hátra vannak. A női kézisek kiábrándító teljesítményt nyújtottak a legutóbbi két fellépésükön Oroszország és a Koreai Köztársaság ellen, ám a férfi és a női pólósok is odaérhetnek még a csúcsra.
Szarból nem lehet várat építeni, tartja a mondás. Tegyük a szívünkre a kezünket: a valós magyar viszonyokat ismerve miért pont a sport jelentene ez alól kivételt!?
