Kubik Anna: A valóságshow rossz hatással van a nézőkre

A színházi kultúra presztízséről, a nézők megváltozott igényeiről és napjaink Emerenceiről is beszélt a színésznő a Vasárnap Reggel újságírójának.

Hogy került ez a magyar színdarab a brassói színikritikusok elé?

Óriási megtiszteltetés volt, hogy meghívták ezt az előadást a fesztiválra, nagyon örültünk, mert eddig egyetlen magyarországi színház sem jutott ki erre a megméretésre. Az is jólesett, hogy biztosan minden elfogultság nélkül kaptam meg a díjat, hiszen nem volt magyar tagja a zsűrinek, igazából nem is ismertek bennünket, csak az előadás számított, és ez nagyon jó. Sőt, alighanem a Macskajátékot is meghívják a következő brassói fesztiválra.

A hazai színházkritikusok érdeklődését is felkeltette ez a darab?

Egyáltalán nem. Igaz, a helyi kritika felsőfokon írt róla, ám a messzi vidéki színházak a fővárosi kritikai élet pezsgéséből egy kicsit kiesnek, ezért büszke voltam rá, hogy erre a szerepformálásra és ezzel együtt a debreceni színházra a határon túl is felfigyeltek. Ráférne egy kisebb reform a hazai színházi életre.

Mire gondol?

Úgy látom, hogy lekéstünk egy kicsit a közönség különböző színházi nyelvekre való neveléséről. Még mindig a realitást kérik számon, azt az előadást szeretik, ami könnyen érthető. Például most velem is megesett, hogy többen nem értik, vajon a Szabó K. István rendezte Macskajátékban ­miért játszom kicsit megöregedett tüllruhában Gizát. Ez azért furcsa, mert kétszer is elhangzik a darabban, az elején és a végén is, hogy Orbánné így emlékszik nővérére, aki csak az ő képzeletében jelenik meg. Mára a színházi élet egyre távolabb van attól, amit én szeretnék. Erős a presztízsveszteség, ezt nem lehet nem észrevenni.

Pedig szinte minden budapesti és vidéki színház telt ház előtt játszik.

Ez így van, de, nagy tisztelet a kivételnek, a tömegtermelés is jelen van. Hathetente van egy bemutató, de nem különösebben markánsak a témák, a darabok, nem szólnak bele a társadalom életébe, nem nagy ügyek. Nem is hagynak mély nyomot a nézőkben. Fiatal színészként a Nemzeti Színházban azt érezhettük, hogy mindig valami ügy mellé állunk. Minden darabnak volt felhangja, többletjelentése. Akinek része volt ebben évtizedeken keresztül, annak egy kicsit sekélyes ma a „zenés” darabok mondandója, egyre ritkábbak a nagy klasszikusok… Látom és sajnálom, hogy sok mai fiatal színésznő életéből kimarad Júlia, Melinda, Tünde, Johanna, Yerma, azok a hősnők, akikhez nekem szerencsém volt.

A rendezők nem mernek ezekhez a klasszikusokhoz nyúlni?

Több oka is lehet, akár az is, hogy ezek drága darabok. Egy Shakespeare-színmű igazi nagy szereplős darab, óriási költség a díszlet, a ruha. De nemcsak Shakespeare ­hiányzik a repertoárból, Csehov és Ibsen is, Moliére például. Emlékszem az A velencei kalmár című előadásunk bemutatójára a Nemzeti Színházban… Aczél elvtárs nagy nehezen engedte meg Sík Ferenc rendezőnek a darab színpadra állítását, s az addig tiltott mű miatt bombariadót kapott a színház. Nagyon felkavarta az álló­vizet akkoriban ez a darab… Ma talán a direkt politizáló előadások a divatosak.

Nem lehet, hogy a társadalom is, a nézők is változtak, és most inkább a szórakoztatóbb darabokra van szükség?

Persze, ez is benne van. Szerintem a kereskedelmi televíziók műsorpolitikája is rossz hatással van a nézőkre, különösen a reality típusú műsorok. Mintha fárasztaná az embereket a gondolkodás. A katarzis az munka, hiszen a színpadi eseményekkel szembesíteni kell a saját érzéseimet, gondolataimat, ez kihívás, és ezért sokan csak nézni szeretnek a színházban, nem gondolkodni, szembesülni. A férfiak és nők viszonya is átalakulóban van, nem tudom, hogy ezek az irányok jó felé visznek-e, de hogy elindultak ezek a folyamatok, az kétségtelen.

Most mit szeretne eljátszani, ha választhatna?

Szerepálmom sosem volt, szerintem mindig az a jó, amit a rendező meglát bennem. Utána pedig jön a nyomozás. Így hívom magamban azt a folyamatot, amikor megpróbálom kideríteni, ki is az, akit el kell játszanom, milyen is lehet a figura. Most az Oszkár és Rózsa mami című könyvből készült színdarabot próbálom majd Tengely Gábor rendezésében, partnerem fia­tal kollégám, Rózsa Laci lesz majd. Nem könnyű történet, hiszen egy beteg kisfiú és egy kórházi gondozónő kapcsolatáról szól. Aprólékos munka vár ránk.

Emerenc is nagy kihívás volt?

Hajaj! Őt idealizálta kissé Szabó Magda. Ez már a nevéből is látszik, hiszen eredetileg Juliska néni volt, nem Emerenc. Szabó István filmjében Helen Mirren egy intellektuális Emerencet formált meg. Én egy közép-európai nőt akartam, akinek az arcán átvonult a történelem. Éreztem, hogy van humora, de egy kicsit egyszerű jellem is kell legyen, annyi tragédián ment keresztül, ennek a nyomait látni kell rajta. Ennyi csapást csak az tud túlélni, aki akár saját magán is tud mosolyogni. A regény zseniális, rengeteg támpontot adott. A legnagyobb kihívás az volt a szerep megformálásában, hogy kezdetben semmilyen érzelmet ne mutassak ki. Egy csonthéjat növesztett maga köré ez az asszony, megközelíthetetlenné vált. Persze mindenki sejti, hogy titkai vannak. Az írónővel szorossá váló kapcsolatában apránként tudódik ki, hogy milyen életút áll mögötte. Az írónő azonban rosszul szereti őt. Igen sok emberi tragé­diánk fakad abból, hogy rosszul szeretjük egymást. Rengeteg visszajelzést kaptam az előadásaink után arról, hogy valójában milyen sokan érzik magukat Emerencnek.

Emerenc jól szerette az írónőt?

Neki is változnia kellett, ő sem szeretett jól. Empatikusabbá, nyitottabbá kellett volna válnia a szeretet hatására. Közel is kerülnek ugyan egymáshoz, szinte összefonódnak, de az írónő nem védi meg a házvezetőnője méltóságát, amikor annak nagy szüksége lett volna rá. Ebbe hal bele.

Ennyire fontos volt a méltósága?

Van, akinek nem az, van, akinek meg mindent jelent a méltóság. De sokak számára ez a szó ma semmit sem jelent, nem tényező, mintha kiveszne az életünkből. Szabó Magda esetében viszont igazi bátorságra vall, hogy bevallotta nyilvánosan, valakivel szem­ben alulmaradt, örökre lelkiismeret-furdalás gyötri­ Emerenc miatt. Gyönyörű ez a nyilvános gyónás, ettől olyan sikeres ez a könyv. Nem menti fel magát egy pillanatra sem, s ez ritka emberi nagyságra vall.

Most Debrecenben társulati tag, de időről időre több színházban is játszik, szabadúszó is volt.

Igen, ötödik éve vagyok Debrecenben, Ráckevei Anna hívására szerződtem oda, s bár sokat kivesz belőlem az állandó úton levés, nagyon szeretem az ottani társulatot. Most hamarosan döntés születik, hogy újabb öt évre ki vezeti majd a Csokonai Színházat. Vendégként játszottam mostanában szeretett városomban, Székesfehérváron, Szegeden, Budapesten is. Amíg a lányom kicsi volt, szóba sem jöhetett, hogy magára hagyjam, de most már 27 éves, nincs akkora szüksége rám. Szerencsére nagyon jó a viszonyunk, bár homlokegyenest különböző természetűek vagyunk. Azt szoktuk mondani, egymás szeretetéért küzdünk, és nem ellene. Anyaként és színésznőként is fontosnak tartom a példamutatást, csak a szeretet légkörében tudok létezni.

Borítókép: Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész a Hogy volt?! című tv-műsor felvételén, az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisának 3-as stúdiójában. A műsorban Rubold Ödön Jászai Mari-díjas színművész pályafutását idézték meg

MTVA Fotó: Zih Zsolt