Mélyszegénységből a rivaldafénybe került a kaposvári fiú

Egy Kaposváron élő, mélyszegénységből származó fiú nyerte meg azt a novellaíró pályázatot, amelyre olyan fiatalok nevezhettek, akik a gyermekvédelemben nőttek fel. Kovács Mátyás visszaemlékezése több mint ötven mű közül ítéltetett a legjobbnak kategóriájában. A huszonegy éves fiatalember nevelőszüleinek köszönheti, hogy eljutott idáig. Kovács Mátyás és öccse először egy kiskorúaknak létesített intézetbe, s onnan nevelőszülőkhöz kerültek. Szerencséjükre.

– Hogyan választották ki a nevelőszülei?

– A családi legenda alapján ez pont fordítva történt: én találtam meg őket. Mama és papa, akiket az unokáik után hívunk így mi is az öcsémmel, besétáltak az intézetbe, hogy két kis cigánygyereket válasszanak, akiket felnevelhetnek. Ezt én nem tudhattam, de odamentem hozzájuk és megfogtam papa kezét. Nincsenek véletlenek. Ezért a pillanatért hálás lehetek Istennek és a sorsnak. 

– Tőlük ered az írás iránti vonzódása?

– Mama mindig fontosnak tartotta, hogy esténként leüljön az ágyunkhoz és olvasson nekünk. A meséket pedig mindig visszakérdezte, és közben csiszolt a szókincsünkön. Úgy érzem, ez céltudatos volt a részükről. Sok indiai regényt és indiános történetet olvastam, majd egy idő után érdekelni kezdtek a versek. Rengeteget olvastam közülük a világirodalomból. Később a színészet kezdett érdekelni. Jelenleg a Karaván Színház és Művészet Alapítvány asszisztense vagyok, játszom a Csikyben is, az Egerek című darabban.

– Mikor derült ki, hogy fogékony a művészetre?

– Tizennégy évesen kezdtem el írogatni. Azt tudni kell rólam, hogy diszgráfiás vagyok, ezért csapnivaló a helyesírásom. Papa azt hangoztatta, hogy semmi nem lesz ebből a pályafutásból. Tanórákon is inkább olvastam tanulás helyett. Mama viszont azt mondta „lehet, hogy egyszer talicskával hozza haza a pénzt…” Soha nem kellett lemondanom az álmaimról mellettük. Azt szerették volna, hogy legyen egy biztonsági háló az életemben, ezért szakmát tanultam: faipari technikus lettem. Fiatalon tudtam, hogy az eredmények érdekében a nehezebb utat kell választani. Egy korábban megismert szimpatikus tanár miatt ezért nem művészeti gimnáziumba, hanem az „építőipariba” mentem. Ott karolt fel két magyartanár: Bakonyi Éva és Marczali Ferenc, akik sokat segítettek: szavalóversenyekre vittek.

– Az osztálytársak hogyan álltak hozzá a különcségéhez?

– Furcsán néztek rám, amikor az irodalomtanár elvitt órákról, amikor matematikával kellett volna foglalkozni és nem József Attila költészetével. Mára már elfogadták, hogy én művész vagyok. A novellám is egy József Attila vers kapcsán született. A középiskolai évek alatt a filmművészettel is ismerkedni kezdtem, az iskolák közötti versenyeken dobogós helyet értek el a kisfilmjeim. Vágni ugyan nem tudtam, inkább az arányérzékem az, amiből építkezni lehetett. Rengeteg filmet néztem olyan szempontból is, hogy hogyan épül fel, éreztem, miként kell metszeni a képeket, a szöveget, hogy megszülethessen az alkotás. Később lehetőségem nyílt olyan technikai berendezést kipróbálni, amivel vágni lehetett. Előfordult, hogy hajnalig vágtunk, másnap meg iskolába mentem. Közben folytattam az írogatást, többször próbáltam regényt írni. Ám, amikor kicsit olyan szaga lett, mint egy másik könyvnek, úgy éreztem, nem érdemes folytatni.

– Ki hívta fel figyelmét a pályázatra?

– Kis Pál Judit a gyámügyről szólt, hogy rám gondolt. Megbeszéltük, hogy írok valamit, ám otthon csak írógépem volt. Ő azonnal szerzett nekem egy laptopot, amin sikerült megalkotni, és az utolsó pillanatban elküldeni a pályamunkámat. Elképzelni sem tudom, mit csinálnék most, ha nem így alakult volna a sorsom, ha nem dől össze az a viskó. Hét éves voltam, amikor mamáék elvittek anyámhoz látogatóba. A mai napig tisztán él bennem a pillanat, amikor ott álltam a háznak nem nevezhető tákolmány előtt, amiben a féltestvéreimmel éltek. Amikor megláttam anyámat, azt éreztem, hogy mamáékhoz akarok hazamenni, és itt nem akarok maradni. Származásom miatt mindig is volt egy útkeresés bennem, emiatt nehezen illeszkedtem be a közösségekbe. Így megtanultam azt, hogy önmagam maradjak. S megtanultam értékelni a jót, ami bennem van. A művészetben az alázat a fontos. Ez olyan, mint amikor templomba megy az ember: Istenre kell ott figyelni és arra, amit mond a pap, s az egót el kell dobni.

– Mit tervez a továbbiakban?

– Még csak huszonegy éves vagyok. Szeretnék jelentkezni a Színművészeti Egyetemre, vagy a Kaposvári Egyetem színész szakára. Ahogy említettem, a filmművészet is érdekel.

Későn jött sirató

Kovács Mátyás kedvenc költője elmondása szerint József Attila. A NENESZ-hez beadott nyertes pályázatában is egy József Attila verset választott a központi témának.

– József Attilát könnyű volt megszeretni, de nehéz volt szeretve tartanom – mondta Mátyás. – Marczali Ferenc tanár úr mindig óvott bennünket attól, hogy megértsük a Kései siratót. Egy versmondó verseny kapcsán aztán mégis sikerült megértenem, megtanultam, belém ivódott, átformálódott. S szinte depresszióba estem tőle. A saját életemet láttam meg a költészetében. Ma már tudom, milyen jó, hogy mamáék vannak nekünk.

– Csak úgy emlegeti őket, hogy mamáék. Név szerint?

– Akiknek mindent köszönhetek Marschal Attila, és a felesége, Zsuzsa. Ma már tudom, hogy most kell őket szeretni. Akkor kell szeretetet adni, amíg élünk, mert ez csodálatos érzés.