A vasútállomáson ért véget a legendás lábteniszező karrierje

– Meghívtak a tatai edzőtáborba 1963-ban és 1964-ben, mert nagyon jól ment az atletizálás – felelte Farkas János. – Ekkor még csak 14 éves voltam, de már gerellyel és ötkilós kalapáccsal ötven méternél messzebbre dobtam, ötkilós súlygolyóval pedig 14 méterre. Ezeket az eredményeimet egyébként a mai napig nem tudták megdönteni a serdülők. Az edzőtáborban ott volt Varga Zoltán, Varjú Vili bácsi és Zsivótzky Gyula, legendás sportolók is, akik lábteniszeztek, aztán engem is bevettek a csapatba. Ekkor szerettem meg ezt a fantasztikus játékot.

– Miután megismerte a lábteniszt fel is hagyott az atletizálással?

– Gyakorlatilag igen. Fertői Pali bácsi volt az edzőm, de ő elment Fonyódra és ezután abbahagytam az atlétikát, mert nem voltak jó felkészítőim. Nem álltak ott naponta mellettem, ezért úgy döntöttem, befejezem az atlétikát és belevágtam egy számomra új sportba, a lábteniszbe.

– Gondolom nem bánta meg, hiszen az egész világot bejárta és sokakat legyőzött?

– Ez így van. Európa több országában is megfordultam, ahol voltak szuperligák. Játszottam svájciak, görögök ellen. Athénban például volt egy ellenfelem, aki korábban focizott, de miután abbahagyta, elkezdett lábteniszezni. Aztán a bemelegítésnél adtam neki egy szervát, amit kézzel alig tudott megfogni. Én akkor már körülbelül 20 éve játszottam, ő meg csak éppen elkezdte. Engedtem is neki pár pontot, hogy ne érezze magát rosszul, de simán legyőztem. Így jártak a brazil és az argentin srácok is. Dél-Amerikában is mindig sikerült győznöm.

– Ha ennyire jól bánt a labdával, nem fordult meg a fejében, hogy futballozzon?

– Igazából nem, pedig nagyon jól ment a foci – válaszolta Farkas János. – Jártunk kispályás bajnokságokra a kollégáimmal. Nagyon emlékezetes mérkőzések voltak, gyakorlatilag bárhonnan be tudtam lőni a labdát a kapuba. Meg is kérdezték egyszer Csepelen, hogy lenne-e kedvem focizni, de én nemet mondtam. Kis pályán jól ment a játék, mert jó fizikumom volt az atlétika miatt, de a nagy pálya, az teljesen más. Azért történt érdekes dolog is velem. Jelentkeztem a Testnevelési Főiskolára, de a felvételin a labdajátékokra nulla pontot kaptam.

– Ez hogyan fordulhatott elő?

– Úgy, hogy akkoriban már megvolt, kiket kellett felvenni a főiskolára, én azonban nem voltam köztük. Nem akarom bántani azokat, akiket felvettek, így alakult.

– Egy rúgótechnikát is elneveztek önről.

– Nagyon nagy erővel rúgtam el a labdát és általában mindig pontosan. Amit elneveztek rólam, az a „Farkas belső”. Ez egy kifordított belső rúgás volt. Ez olyan, mint a teniszben, amikor a játékos inkább fut még két métert és akkor nem fonákkal adja vissza a labdát, hanem tenyérrel. Én is így voltam. Futottam még pár lépést, ráfordultam és hatalmas erővel visszarúgtam a labdát a túloldalra.

– Soha nem volt olyan játékos, aki le tudta győzni?

– Néha igen, a tanítványaim – mondta Farkas János. – Voltak nyolcan, tízen, velük együtt edzettem, mert csak úgy tud fejlődni valaki, ha hasonló szintű játékosokkal edz. Az egyik versenyre nem készültem fel, az ellenfelem pedig az egyik tanítványom volt. Kicsit hagytam is magam, hogy pontokat rabolhasson és sikerült is megvernie. Akikkel gyakoroltam, ők néha-néha le tudtak győzni, de nemzetközi szinten nem volt ellenfelem.

– Melyik mérkőzése volt a legemlékezetesebb?

– A kassai világbajnokság döntője 1994-ben. A nézők már a bemelegítésnél odajöttek hozzám, hogy nekem drukkolnak, de csak halkan, nehogy bajuk legyen ebből. Miután megnyertem a döntőt és világbajnok lettem, utána két órán keresztül álltak sorba az emberek, hogy aláírást kérjenek tőlem. A gyerekektől az idős emberekig sokan oda jöttek hozzám, legalább 150-en álltak sorba.

– Mikor fejezte be véglegesen a sportot?

– Lényegében a világbajnokság után – mondta Farkas János. – Kassáról busszal hoztak el bennünket sportolókat és két újságírót Budapestre. Este kilenckor érkeztünk a fővárosba és nekem is le kellett szállnom a buszról. Mondtam a szövetségi elnöknek, hogy nincs hova mennem, hiszen hajnalban indul majd vonat Kaposvárra, addig nem tudok mit csinálni. Erre az volt a válasz, hogy várjam meg a pályaudvaron a szerelvényt. Le is szálltam a pályaudvarnál a két újságíróval együtt, kezemben a hatalmas kupával és az aranyéremmel. Az egyik újságíró elcsalt magához, hogy beszélgessünk. Készített is velem interjút, amit a buszos leszállításra hegyezett ki. A megjelent írás címe nem igazán tetszett a szövetségnek. Az egyik lapban az volt a cím, hogy „Az utcára tett világbajnok” egy másikban pedig „Világbajnok a csövesek között”. Ez kiverte a biztosítékot a szövetségi elnöknél és büntetésből nem vittek több versenyre.

Megkönnyezte a Prima-díjat

Sírva mesélte el Farkas János, hogy mennyire örült a Prima-díjnak. A világbajnok lábteniszezőnek élete egyik legszebb napja volt, amikor a Szivárvány Kultúrpalotában a színpadra szólították. Farkas János szerint hatalmas elismerés, hogy több mint húsz évvel a világbajnokság után kiérdemelte a díjat és hogy mai napig sokan emlékeznek rá. A díjátadó után és még az elmúlt hetekben is százak mentek oda hozzá, hogy gratuláljanak neki és megöleljék. A sportoló a díj mellé egymillió forintot is kapott, amelynek egy részét családjára költi majd, a pénzből fiát és unokáját is támogatja.

Halmozta a díjakat

Farkas János legnagyobb eredménye az 1994-es kassai világbajnokság, amit egyéniben sikerült megnyernie. Emellett több Európa-bajnokságon is első volt, de nyert Európa Ligát és nemzeti bajnokságot is. Farkas János többszörös magyar bajnok egyéni és páros kategóriában.