Nehéz elfogadni, hogy az utcán mindig a kutyád dönt helyetted

Találkozásunk margójára szánta a fenti, egy vakvezető kutyás társától származó idézetet beszélgetőtársam, mert mint mondta, akár ő is írhatta volna. Hét évvel ezelőtt jártam először a kaposvári Edelényi családnál. A kapuban akkor is Strimmel várt gazdája oldalán, akárcsak most. Igaz, a hét év nem múlt el nyomtalanul, kicsit talán komótosabb, megfontoltabb ma már Edelényiné Sebestyén Nóra vakvezető kutyája, de a szemében a csillogás még a régi. Strimmel májusban nyugdíjba vonult, vagyis már nem ő van Nóra segítségére nap mint nap a közlekedésben. Igazi családi kedvenc lett belőle, mert mint Nóra mondta: nem volt kérdés, hogy náluk tölti a nyugdíjas éveit.

Az viszont már nem volt egyértelmű Nóra számára, hogy Strimmel után is van élet, mármint vakvezető kutyás élet. Aztán nem sok időnek kellett eltelnie, mire kiderült, hogy van. S ennek legékesebb bizonyítéka a kapuban Strimmel mellett farkcsóválva várakozó 3 éves Cora.

– Nagyon nehéz volt elengedni Strimmelt valamennyire – mondta Nóra, miközben kávéval kínált. S mintha csak az élet e tekintetben is ismételné magát, most a kávéhoz kínált méz adagolójával gyűlt meg a bajom. Hét éve egy vízforraló kapcsológombját találta meg játszi könnyedséggel az alig valamit látó Nóra, mielőtt én a kezemet felemelhettem volna. Most meg egy mézadagolót voltam képtelen kinyitni, s mi tagadás, kissé szürreális volt a helyzet, amikor a bénázásom hallatán Nóra már nyúlt is az adagolóért, s mondta: megmutatom. Majd kissé vigasztalóan még hozzátette: ezt én sem tudnám magamtól.

Aztán mintha mi sem történt volna, Nóra folytatta: szóval az utolsó évben már készültem arra, hogy el kell majd engednem Strimmelt. – 11 éves kora óta szívbeteg, s ez már látszott a teljesítményén az utóbbi időben – emlékezett vissza. – Ugyan szívesen jött mindenhová velem, de mivel már lassabban mentek neki a dolgok, engem is le­lassított kicsit. Látszott, hogy nagyon fárasztja a szellemi munka, ezért a vége felé már inkább én alkalmazkodtam hozzá. Szóval nehezen mondtuk ki mindketten, hogy ennyi volt, de végül megtettem. Két napig sirattam, de aztán szerencsére nagyon hamar megértette, már nem dolgozunk együtt, s úgy látom, hogy nem is bánkódik emiatt. Régebben mindig viccelt a férjem, hogy amikor nyugdíjas lesz Strimmel, akkor az övé lesz. Aztán amikor megkaptam az új kutyát, akkor ezt el is döntöttük. Átadtam neki egy csomó mindent, például az etetését, s most már a gyerekek is etethetik.

– Azelőtt csak én etethettem, ez is erősíti a kutya-gazda kapcsolatot. Szóval amikor döntöttünk Strimmel nyugdíjazásáról, úgy adtam be az igénylést egy másik kutyára, hogy majd egyszer talán lesz. Igazából nem is voltam 100 százalékig biztos benne, hogy akarom, mert Strimmel mellett nem tudtam elképzelni, hogy el tudok fogadni egy másik kutyát. Később aztán kiderült, hogy ezt mindenki így érzi eleinte. Szóval nagyon megdöbbentett, amikor egy hónap múlva felhívtak, hogy lenne egy kutya. Ugyanakkor nagyon keserves is volt ez az egy hónap, mert kilenc év kutyás közlekedés után nagyon nehéz volt visszaállni a fehér botos közlekedésre. Nagyon éles kontraszt volt a kettő közt, a legegyszerűbb utam otthonról az óvodáig kutyával annyira egyszerű, már-már unalmas volt. Fehér bottal falat kell követni, bármikor jöhetett bármilyen akadály, amit nekem kellett felfedezni. Kutyával meg sokszor úgy mentünk el dolgok mellett, hogy nem is tudtam, mi mindent kerültünk ki. Úgy éreztem, fehér bottal újra megtelik a világ akadályokkal. És akkor jött a hívás, alig telt egy hónap után.

Nóra elment egy hétre Miskolcra, a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolába, ahonnan annak idején Strimmelt is kapta. S az első hét annyira jól sikerült Corával, hogy egy hét után haza is adták vele. – Cora nagyon más. A mai napig okozunk egymásnak meglepetéseket. Cora egészen más temperamentumú, óriási mozgásigényű, nagyon érzékeny lelkű kutya, ezért a képzése is másképp zajlott. Nekem is kicsit hozzá kellett szelídülnöm. Strimmel mellet kicsit katonásabb stílushoz voltam szokva, szóval neki edződni kellett kicsit, nekem pedig visszaszelídülni hozzá.

– Nemrégen majdnem elütöttek bennünket – mesélte Nóra. – Egy udvarból kitolató autó előtt az utolsó pillanatban álltunk meg. Balról nagy forgalom volt az utcán, a kifelé tolató autó nagyon halkan, lassan érkezett. A kutya ugyan észrevette, de csak az utolsó pillanatban jelezte. Ez az eset is egyértelműsítette, még fejlődnünk kell abban, hogy melyek azok a szituációk, amikor sokkal egyértelműbben kell megtagadnia az én parancsomat. Melyek azok az esetek, amikor bár én küldöm előre, meg kell tagadnia a parancsot, mert az számunkra veszélyes. Közben pedig át is kell segítenem a történteken, mert ez után az eset után nem akart átjönni velem egy közelben álló, járó motorú autó előtt.

Hogy emiatt az eset miatt, vagy egyébként is így tenne, nem tudom, az viszont biztos, hogy Cora még a lakásban is szinte mindenhova követi szemével a gazdit. Mondja is Nóra, hogy az első fekvőhely Strimmel mellett nem volt számára megfelelő, mert onnan nem látta jól, éppen merre van. S Nóra szerint, bár izgult emiatt, de a két kutya közt egy pillanat alatt eldőlt, hogyan lesz ezután. – Strimmel egyértelműsítette, hogy Ő lesz a főnök – mondta.

– Cora egyébként is inkább behódolós kutya, alapvetően balhékerülő. Szóval amikor eldőltek az erőviszonyok, onnantól kezdve már játszottak. Mert azt mindketten szeretnek, Cora labdafüggő. – Volt olyan, hogy játszott kint az udvaron, onnan hívtam be, hogy indulunk. Elfelejtettem tőle elkérni a labdát és képes volt labdával a szájában hibátlanul elvezetni az óvodáig. Aztán az óvodában az udvaron megkérdezték a szülők: mi van ennek a kutyának a szájában? S ezt ugyanígy megcsinálta egyszer almával is, mert számára az alma is labda. Az úgy derült ki, hogy a zebránál akadtam neki adni egy jutalomfalatot, s nem volt hova betennem a szájába.

– Ha vakvezető kutyás leszel – mondta –, meg kell küzdeni magaddal. Meg kell küzdeni a kötöttséggel, hogy több mint 10 évre vállalod a kutyás létformát. Meg kell küzdeni a tudattal, hogy mégiscsak egy kutya fog helyetted dönteni bizonyos kérdésekben, miközben mész a forgalmas utcán.

Veszélyes lépcső

Edelényiné Sebestyén Nóra születésétől fogva látássérült. Bár színeket nagyon jól lát, a tárgyaktól való távolságot nem jól becsüli meg. Ezért különösen nehéz az oszlopok, lépcsők, a járdán lévő dolgok azonosítása, mint mondja: néha sajnos inkább hátráltatja, amit lát, nemhogy segítené. Férje, Zsolt web-akadálymentességi szakértő, három gyermekük van egy 13 és egy 8 éves fiú és egy 6 éves kislány. Strimmel annak idején Dániából érkezett, Cora pedig Romániából jött. Strimmelt három évesen kapta, Corát két és fél évesen, Strimmel 12 és fél éves, Cora most három. A vakvezető kutyák általában 8-10 éves korukig dolgoznak, szóval Nóra nagyon büszke Strimmelre, hogy ilyen sokáig a segítségére volt a közlekedésben. Strimmel labrador, Cora háromnegyed részben labrador, negyed részben golden retriver. S mint Nóra mondta, egyáltalán nem szokványos, hogy ilyen rövid idő alatt jusson valaki vakvezető kutyához, mert még mindig kevés a kutya, sok az igénylő.