Lelkünket gyakran kell füröszteni, „szeretettankunkat” pedig tölteni

– Állítólag kisgyerekként is sokat játszottam orvososdit, de nem emlékszem rá. Zongoristának készültem, később meg könyvtárosnak, mert már akkor is faltam a könyveket. Mivel biológiából is jó voltam, gondoltam jelentkezem biológia-könyvtár szakra, ám abban az évben ilyen szakpár nem indult, így maradt az orvosi egyetem – mesélte tágas polgári otthonában a főorvos ­asszony, aki elsőgenerációs értelmiségi a családban. Szigetváron született, varrónő édesanyja gyakran betegeskedett, így a szülőknek sok orvossal volt kapcsolatuk. Árvaként felnőtt édesapja cipésznek tanult, de nem maradt a szakmában, amolyan ezermesterként élte életét. A családi legendárium bosnyák ősökre is emlékezik – Szigetváron sok bosnyák élt –, akik Zrínyivel védték a várat. 

– Az emberek szeretete, a másokra való figyelés a véremben van, családi örökség, ami a gyógyítással teljesedett ki – fűzte tovább a szót Brigovácz Éva. – 1980-ban, amikor a mozgásszervi rehabilitációs osztályra kerültem, Varga Levente volt a kaposvári kórház igazgatója, de még elődje, Nemes Tihamér vett fel. 

A mosolygós doktornő 41 éven át gyógyította betegeit. Közösen számoltuk ki: ez alatt az idő alatt mintegy 12–15 ezren töltöttek el rövidebb-hosszabb időt az osztályon, s ezen felül voltak az ambuláns betegek. Szerethető hivatásnak tekinti ma is a gyógyítás e területét, jóllehet az akkor 6–8 ágyas kórtermekben fekvők – köztük amputáltak, bénák, beszédképtelenek – látványa kezdetben sokkolta a fiatal orvost, ám e lelki teherrel – hitének köszönhetően – sikerült együtt élnie. Ráadásul az orvosszállón laktak férjével, a sebész Puskás Attilával, és gyakori téma volt: az én betegem az operációt követő napon már felkelt. Brigovácz doktornő pedig csak azt mondhatta: az enyém meg 2 hónap után lehet, hogy majd képes lesz felállni… 

Mindig arra törekedett, hogy a testtel együtt a lelket is gyógyítsa. S mivel érezte a betegek bizalmát, így rendelőben és kórteremben egyaránt mindig képes volt mosolyogni, ami fél gyógyulás. Nem mímelt vagy kényszeredett mosoly volt az övé, hanem őszinte, szívből jövő. Olyan, mint az a hosszú ideig tartó taps, amit a főorvosi kartól kapott búcsúztatóján, amely megrendítette, hiszen fájó szívvel hagyta ott osztályát; jóllehet: nem köszönt el a hivatástól, az Apponyi Klinikán továbbra is megmarad magánpraxisa. 

Osztályára gyakran kerültek be olyan személyek, akik tisztában voltak azzal, hogy egy-egy stroke-ból, balesetből, s a tartós mozgásszervi betegségekből való gyógyulás sok esetben saját akaratuktól, elszántságuktól függ, no meg a szakdolgozók – nővérek, gyógytornászok, ergo- illetve fizioterapeuták, masszőrök, logopédusok – munkájától. Kiváló szakemberekkel dolgoztam, hiszen jól működő team nélkül nincs rehabilitáció. A főorvos asszonynak azt kellett elfogadtatnia betegeivel: nem biztos, hogy minden olyan lesz, mint régen, hiszen egy-egy baleset egyik pillanatról a másikra végleg tönkre teheti a szerencsétlenül járt páciens életét. A hitnek – hiszen Reményik szerint is Isten a legfőbb orvos –, a szívekbe ültetett reménynek e tekintetben különösen fontos szerep jutott. Az idősebbek türelmesebbek; a bekövetkezett tragédia miatt az Isten és önmaguk ellen is lázadó fiatalokkal volt nehezebb szót értenie. A főorvos asszony viszont soha nem lázadt. Az ellen sem, hogy a szakmai ranglétrának igencsak az alsó fokán volt-van a mozgásszervi rehabilitáció – egy-egy újabb mozdulatért, testhelyzet-változtatásért sziszifuszi munkát kell végezniük –, s mivel kiszolgáló osztályként működtek, sikereik is csak hosszabb távon voltak értékelhetők. 

Arról is kérdeztem a ház asszonyát, nem volt-e sok két orvos a családban. Azt mondta, nem, mert a hivatás kritériumait, az életritmust, az ügyeleti beosztásból fakadó esetleges hátrányokat leginkább az ismeri, aki rokonszakmában áll helyt. Férjével mindig erősítették egymást, bár betegsége miatt nem úgy vonult nyugdíjba, ahogy szeretett volna... 

Sok szó esett külföldi utakról is. Közülük az örök várost, Rómát emelte ki, ahol kétszer is jártak; másodszor Rumszauer Miklós atya idegenvezetésével, de az élő kegyelemforrás, Međugorje is felejthetetlen élmény marad. A lelket ugyanis folyamatosan füröszteni kell, s nem hátrány, ha a „szeretettankunkat” is gyakran feltöltjük, hogy még nagyobb tűzzel tudjunk élni, alkotni, szeretni. 

S hogy érez-e bármilyen hiányt e gazdag életútban? Egyet említ: az előadások, a továbbképzések s az oktatás mellett tudományos cikkek írására sajnos már nem jutott ideje, ráadásul világ életében színház- és koncertrajongó volt férjével együtt, és a szépirodalomtól sem akart elbúcsúzni. A család összetartása fontosabb volt a karriernél, így cseppet sem bánja, hogy „csak” gyakorló orvosként próbálta tenni a jót. Úgy véli, neki is lehettek tévedései, de talán nagy hibát nem vétett. Nemcsak kollégái, hanem egykori páciensei közül most, nyugdíjasként is többen felhívják telefonon, hogy számot adjanak az elmúlt hónapokról, s megosszák vele örömüket. Így velük együtt örülhet Brigovácz doktornő is. 

Kell ennél több? 

Örömre, bánatra: versek és bibliai igeszakaszok

Brigovácz Éváéknak két gyermekük van. Viktória angol-kommunikáció szakon végzett; Angliában él párjával, s van már náluk egy 10 hónapos csöppség. Tamás számítógépes mérnök, feleségével Zsámbékon élnek. A két testvér nagykamaszként 1 évet tanult Amerikában. Akkor még a digitális világ nem volt ilyen fejlett, és a szervezet, melynek keretében elutazhattak, nem is javasolta a naponkénti kapcsolattartást. Ezért aztán édesanyjuktól kaptak egy emlékfüzetet, arra az eshetőségre, hogy ha szomorúnak, netán magányosnak éreznék magukat, vagy eluralkodna rajtuk a honvágy, de ha boldog örömben peregnek napjaik, akkor is tudjanak majd mihez nyúlni; érezzék, hogy szüleik gondolatban mellettük vannak. E füzetben a személyes üzeneteken, verseken túl elsősorban a Bibliából idézett édesanyjuk, s legfőképp a Sirák Fia könyvéből. 

Brigovácz Éva: karrier helyett a családot választottam

Fotó: Kovács Tibor