Homokba írva

„Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj. / Hagyni kell, hadd vigye a szél! / Homokba írni a bűnt, amivel megbántott más, / mielőtt megjegyezhetnéd.” – énekli Pintér Béla örökzöldjét Kiss Zsuzsanna, mennyei magasokba röpítve a szakmai nap közönségét. Az aranytorkú énekes a segesdi szociális otthon vezető ápolója, aki hangjával régóta bűvöli a helyi rendezvények résztvevőit – felgyorsítva a lelki megérkezést. Több vármegye szakembere hallgatja az előadásokat, és szaporán jegyzetelnek, hogy a viszonylag új ellátási formában, az úgynevezett „támogatott lakhatásban” tapasztalt jógyakorlatok országszerte meggyökeresedhessenek. Nemes Zita, az intézmény vezetője nem véletlenül illusztrálta a meghívót a gyermekláncfű bóbitájával, melynek repítőszőreit fölkapja és messzire viszi a szél. A fenntartó és a hatóság képviselője is szól, esetfelelősök és segítők beszámolói sorjáznak, gyakran segítségül hívva a vetítővásznat. Némelyek fotókkal, videókkal tarkítják mondandójukat, ám a legbeszédesebbek a fogyatékkal élő ellátottak beszámolói. Szinte mindegyikőjük ragyog az örömtől, hiszen tyúklépésekben haladnak előre az önállósodás terén. Kóstolgatva a segítség nélküli vásárlást, utazást, sütést, főzést, takarítást, konyhakert-gondozást, lakásdekorálást. Mindenre büszkék, amit már képesek önállóan elvégezni. Az egyik kacska fogú, középkorú nő megjegyzi: már barátja is van, s minden vágya, hogy egy szobában aludhassanak. A másik attól boldog, mert kikelt a maga vetette hónapos retek, a harmadik két kezével készített lakásdíszeire büszke. Egy negyven körüli férfi könnyeivel küszködve meséli: 18 éves koráig állami gondozásban nevelkedett, onnan kikerülve csak szenvedés várt rá. Visszament anyjához, de már belátja: nem kellett volna. Még több sebet kapott, mint amennyit addigi élete során „begyűjtött”, s fájdalmas a varasodás… 

Vallomásától megrendül a lélek, ám a ráncok kisimulnak, amikor tudatos elhatározásáról mesél, miszerint maga kereste a lehetőséget, hogy bekerüljön az intézménybe. Azt sem rejti véka alá: élvezettel végzi a munkáját; konyhai kisegítőként dolgozik, és az új feladatoknak is képes örülni. Kimondatlanul is érződik: a remény embere beszél, ki a helyes kapálásra, magvetésre, palántaültetésre is kedvvel tanítja társait. Közülük az egyik meg is jegyezte: neki köszönheti, hogy már képes szakszerűen gondozni a veteményest s a virágoskertet. 

Ámulattal hallgatom gondolatait, csakúgy, mint a többi megszólaló lakót, akik nem felejtik el, mennyit köszönhetnek segítőiknek – köztük gyógypedagógusnak, terápiás munkatársaknak. Széles mosollyal fordulnak feléjük, tekintetükben fürösztve arcukat, pedig nem csak ők, gyámolítóik is tudják: olykor nehéz az egymásra hangolódás, az alkalmazkodás, a türelem, a konfliktushelyzetek orvoslása, merthogy nélkülük egy család élete sem mentes. Az övék pedig egy nagycsalád. De már megtanulták: „És oda kell menni, megölelni, / akkor is, ha nem te vagy a hibás! / Odamenni, esélyt adni, / elengedni minden tartozást!” 

Jó látni: a porták lakói összecsiszolódtak. S ha nem is képesek mindig szabatosan megfogalmazni érzéseiket, hálásak sorsukért.