Szitokszóként hat a lemondás, az önmérséklet és az igazodás

– Hogy érzi: megérkeztek már? 
– Életünk során sok helyen laktunk, így megtapasztaltuk, hogy a megérkezésnek különböző szintjei vannak. Megérkeztünk abban az értelemben, hogy a településen legtöbben már felismernek, kialakultak jó munkatársi kapcsolatok, a parókiát belaktuk, a gyerekeinknek megtaláltuk a megfelelő oktatási intézményeket. Lélekben is itt vagyunk már, hiszen nem volt könnyű döntés eljönni Szlovéniából 14 év szolgálat után, de mégis Istenre hagyatkozva, úgy érzem a helyünkön vagyunk, itt van feladatunk, itt találhatunk közösségre. A megérkezésnek az a szintje, ahol én arcról, névről rögtön be tudom azonosítani a városban lakókat, nem mindig megy. Sokszor kell elnézést kérnem még mindig, hogy ha 2-3 találkozás után tudom csak, kiről is van szó. 

– Egy lelkészházaspár miként erősítheti egymást? 
– Sok előnye van annak, hogy mindketten lelkészek vagyunk. Tudjuk egymást támogatni a szolgálatban, szükség esetén helyettesíteni is. A munkát és a magánéletet nem lehet nálunk szétválasztani, mert nincs olyan, hogy munkaidőben lelkipásztor vagyok, utána pedig nem. Ehhez kell az egész családunk életét is igazítani. Egy lelkész házastárs ezt megérti, így egyszerűbb a családi életet is alakítani, időbeosztást megbeszélni. 

– Régen a település első emberei közé tartozott a lelkész. Most is így van? 
– Mai társadalmunk alapvetően nem keresztyén. Nem várható el, hogy tekintélyként viszonyuljanak a lelkészhez. Persze, jólesik, ha figyelembe vesznek, meghívnak, megkérdeznek, mint ahogy Nagybajomban meg is teszik, de nem elvárás ez részemről. Úgy fogalmaznék, hogy igyekszünk látható módon jelen lenni a település és az itt lakók életében. Nem magunk, a tekintély vagy az elismerés miatt, hanem inkább a ránk bízott szolgálat felelőssége miatt. 

– Egyik lelkészelődjét, Bán Csabát több mint húsz éve egy szabási falunapon elmondott vehemens példázatára emlékeztettem, amikor úgy válaszolt: azért jöttem, hogy forró hangulat legyen, de ez nem jelenti azt, hogy egymásnak essünk. Lelkipásztorként milyen lehetőségei vannak arra, hogy felrázza a „punnyadókat”? Van egyáltalán igény arra, hogy elfogadjam: a lelkész iránytű? 
– Pál apostol azt írta ifjú tanítványának, Timóteusnak: „Kérve kérlek Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat; az ő eljövetelére és országára kérlek: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” Azt hiszem, az a legfőbb feladatunk, hogy megismertessük Istent tanítás, igehirdetés, életünk példája által. Nem hiszek abban, hogy a „punnyadókat” én fel tudom rázni. Szolgálatom nyomán Isten maga megszólíthat embereket, elhívhat, fényével beragyoghat, szeretetével gyógyíthat, de ezt a hatást én magamtól nem tudom elérni. Ezt Isten Szentlelkére lehet csak bízni. Az igazi forró hangulatot csak Ő tudja megteremteni. 

– Nemcsak az Úr asztalánál hirdeti Isten igéjét, fiatalokat tanít hittanra. Hogy látja, ez a korosztály mitől sebződik leginkább? 
– Nehéz ma fiatalnak lenni. Az értékrendek teljes elmosódása, a határok megszüntetése, a hagyományok, az örökség hátrahagyása kicsit hontalanná teszi őket a saját életükben is. Az információ végtelen sokasága, a folyamatos kríziskommunikáció, és a társadalmi elvárás, hogy egyre többet, egyre jobban, bármi áron, nagy nyomást jelenthet. Ugyanakkor a lemondás, az önuralom, az önmérséklés, az igazodás mind úgy jelennek meg, mint szitokszavak, és kevés fiatalnak mutatják meg ezeknek az értékét, a szépségét és hosszú távú hasznát, a boldoguláshoz vezető út elengedhetetlen részét. 

– És a szüleik? 
– A szüleiknek egyre több területen kell megfelelniük. A megélhetés és a körülmények megteremtésének terhe miatt egyre kevesebb idő jut a családdal töltött minőségi időre, kevesebb idő jut Istennel töltött beszélgetésre is. Pedig enélkül egyedül kell hordozzuk a mindennapok terheit. Azt látom, hogy a felnőttek sok terhet visznek, és sok elvárást állítanak velük és magukkal szemben, amiknek nagyon nehéz megfelelni. 

– Mindegyik korosztályt evangelizálni kellene. Van rá mód, van affinitás erre? 
– Valóban jó lenne, ha minden korosztályhoz eljutna Isten örömhíre, hogy nem vagyunk egyedül, nem kell mindent magunknak megoldani; van irgalom, kegyelem, megbocsátás, gyógyulás. Isten szeretete felénk feltétlen szeretet, nem a megfelelésen vagy a teljesítmény mértékén múlik. Azon dolgozunk, hogy ezt minden korosztály számára elérhetővé tegyük. Vannak hittanórák, gyermektáborok, szeretnénk kirándulni a fiatalokkal, van családi napunk, családi istentiszteletek, megköszöntjük az anyákat, az apákat. Minden alkalmat Isten igéjével kezdünk, rá igyekszünk mutatni. Nem azért, mert ez kötelező, hanem, hogy megmutassuk: a megélt hit az élet minden területén megmutatkozhat, segíthet. A keresztyének nem csak komolyak, de vidámak, játékosak is lehetnek. Az ilyen evangelizációra, úgy látom, van igény és affinitás. 

– Milyen a kapcsolata a Kékmadár Gyermekotthonnal, ahol nehéz sorsú gyerekek, lány-anyák élnek? Én hiszem, hogy a hit hegyeket mozgathat… 
– Jó kapcsolatot ápolunk az intézménnyel. Az otthon vezetője, Bodri-Széll Gabriella megkeresett, hogy a munkatársaknak is szüksége lenne lelki feltöltődésre. Nagyobb ünnepek előtt tartunk egy-egy délutánt, ahol Isten igéje körül összeülünk és egy kicsit magunkkal foglalkozunk annak fényében. Hiszem, hogy ha a gondozók, az ott dolgozók azt érzik, hogy nincsenek magukra hagyva, akkor ők is jobban jelen tudnak lenni a nehéz sorsú gyermek és leányanya életében. Megajándékozott voltunkat ha megéljük, mi magunk is ajándékokká és ajándékozókká válhatunk. Szeretném, ha ennek jegyében telnének a találkozásaink. 

– Október a reformáció hónapja. Milyen egyházi események zajlanak a városban, illetve a környékbeli településeken? 
– A rendes istentiszteleteken túl megemlékezünk a reformációról, a gyerekekkel túrázni indulunk, a gyülekezettel Pápára kirándulunk, hogy megnézzük a dunántúli református örökségünkről szóló kiállítást. 

A sárkánynál is erősebb az Úristen?

A lelkészasszony gyerekeiről is mesélt: – Igyekeztünk pici koruktól fogva bevonni őket a családi hitélet megélésébe, arra tanítva őket, hogy Isten hatalmas, de egyben szerető Atya, aki megsegít, ha hozzá fordulunk. Rémálmaik során is, amikor a sírásból valamennyire megnyugodtak. Arra irányítottuk a figyelmüket, hogy Isten nagyon szereti őket, és akkor is vigyáz rájuk, amikor félelmetes dolgokat látnak álmukban. Nagyon erős, sőt nála hatalmasabb és erősebb senki sincs az egész világon, tehát bármi jön, azt mind le tudja győzni. Ekkor csodálkozó szemekkel megkérdezték: Apánál is erősebb az Úristen? És a sárkánynál is? És a dinóknál is? Igenünk általában elég volt ahhoz, hogy megnyugodjanak; ha Isten mindezeknél erősebb és hatalmasabb, akkor tényleg meg tudja őket is védeni. 
 

Ajándékokká és ajándékozókká válhatunk mi magunk is