A bross

Bénultan állt a nyitott koporsó mellett. Fekete kalapját hóna alá szorítva igazgatta a brosstűt kedvese mellén. Szerette volna, ha kedvenc ékszerével temetik el párját, akivel több mint fél évszázadot élt le a kovácsoltvas-kerítés szegélyezte, gólyafészkes portán. A fekete gyöngysort, amit mindig szívesen viselt, már korábban kivitte a ravatalozóba, hogy halott felesége nyakára akassza. Akkor kelt útra, amikor nem látta senki. Egyedül akart maradni asszonyával. Még egyszer, utoljára. 

Csókot nyomott a hideg homlokra, s csak nézte-nézte a lehunyt szemeket, a rezzenéstelen, örökre kisimult arcot, ami még így, 70 felett is sejtetett valamit abból a fiatalkori bájból, ami miatt egykor beleszerelmesedett a lányba. 

Nehéz volt a búcsú, s könnyeinek sem tudott parancsolni a végleg megtört, hajdani rinyakovácsi módos gazda, aki élt-halt a lovakért, és mindig égett keze alatt a munka. Hogy meddig tartott a szerelem? Nem tudni. Ha nem is örökkön örökké, de holtomiglan-holtodiglan. S nemcsak a temetőben, hanem hazafelé indulván, végig az úton is az zsongott a fejében: valami végleg eltörött… 
Amikor másodjára lépett oda a ravatalhoz, kezében a csillogó brosst szorongatva, lepörgött előtte közös életük filmje. Főszereplőkkel, epizodistákkal. Felidéződtek a házasság első évei, a két, városivá lett fiú születésének boldogsága, de a kuláklista, a padlássöprés nyomorító valósága is. A temérdek munka a téesz-földeken, a szőlőben, odahaza az istállóban – a létet jelentette. Így léphettek egyet-egyet előre. Nemcsak egymásba kapaszkodtak, Istenbe is. A férj harangozott az istentiszteletekre, a feleség dagasztotta, kemencében sült kenyér került az Úr asztalára. 

A borongós téli időben hirtelen friss szénaillat csapta meg az orrát, miközben asszonya arcán látta a „győttés” és a petrencerakás izzadságcseppjeit, aztán a pince dohszaga telepedett rá, hiszen egy-egy esőzés után, mivel feltelt vízzel, menekíteni kellett a hasas hordókat. A disznóölések nehéz szaga is utolérte, meg a pacsuli, ami vasárnaponként, templomba készülődvén vagy más ünnepnapon: karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor lengte körül. E kölniillat békebeli nyugalmat jelentett. Talán a hetedik napot. Amikor illett megálljt parancsolni, s tartózkodni a munkától. Amikor időt kellett adni arra, hogy pihenjen a test és erősödjön a lélek. Isten is megpihent a hetedik napon. 

Ilyenkor közelebb hajolt egymáshoz fehérnép és férfiember, és úgy érezték: az Úr is gyakrabban „lekacsint” odaföntről. Tudták, hogy van odafönt, de nem mindig tapasztalták gyámolító jóságát. Olykor-olykor Vele is pöröltek, nemcsak egymással, ám mindegyikük megpróbálta maga módján rendezni a bűnlajstromot. Velük is megesett, hogy bántották egymást, gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással. A vihar után újra kisütött a nap. Gyorsan tovatűnő örömök uszályába kapaszkodva újra és újra magukhoz ölelték a végtelent… 

A görnyedt hátú, zokogó ember végigsimított a rideg, fakó arcon – amely mindig pirospozsgás volt –, és megérintette a feltűzött brosstűt, oldalra pillantott. Az unokája állt mellette. Együtt emelték vissza a koporsó tetejét.