Szilveszteri életmesék

Azt tartják: a történeteket az élet írja. Bármily közhely, így van. Az újságírónak nem kell fikcióba bocsátkoznia, elég, ha nyitva a szeme s a füle. Ilyenkor, év végén pedig jó visszagondolni egy-egy humoros, netán morbid, de mindenképpen bizarr jelenetre. 

Az intézményvezetőnek munkaidőn túl be kellett szaladnia a gyermekotthonba. Ahogy kiszállt a kocsiból, az egyik ablakból hallja ám, amikor a lakli kamaszsrácok egyike odaböki társainak: nézzétek, ez a vén k....va újra bejött. A felpaprikázott hangulatban lévő igazgató a hang nyomába ered, s próbálja megőrizni nyugalmát. Végigjárja a folyosó szobáit, és finoman érdeklődik, kinek nem tetszik a képe. Arra biztatja védenceit, mondják el nyugodtan, nem esik bántódásuk. Tagadás, zavartság, csend a válasz mindenütt. Kénytelen beletörődni, hogy nem sikerült kideríteni, melyik gyerek illette e szavakkal. Másnap a szupermarket egyik pénztára előtt lévő sorban áll unokájával, amikor a szomszéd kassza előtti sorból, kaján mosollyal az arcán, odakiabál neki egy fiú: 
– Igazgató néni, tegnap nem én mondtam ám magának, hogy vén k...va! 

Szóval: a történeteket valóban az élet írja. Meg a szükség. Ahogy az bebizonyosodott egy pécsi bevásárlóközpontban. Az idősödő házaspár, gondolta, mielőtt hozzáfog a karácsonyi vásárláshoz, elvégzi a dolgát. Igen ám, de nem volt náluk apró. Illetve volt, de 50 forintost nem fogadott el a WC-automata. Szerettek volna egy ötszázast felváltani, ám a papírpénz-váltó szerkezet csak ezrestől vált. Az sem volt náluk. Fogytak a percek, az asszonynak sikerült retikülaljból és kabát­zsebből előkeríteni kettő százforintos pénzérmét, így tudott bilétát venni, de a forgószerkezet csak úgy nyílt, ha a jegyet megfelelő szögben tartva érinti az érzékelő elé. Nem ment túl gyorsan, ám sokadik próbálkozás után mégis sikerült leküzdeni az akadályt. Igaz, segített a WC-s néni. 
Közben egy nagypapa is ott téblábolt másfél éves unokájával. Ők is hasonló cipőben jártak. A kiskölök egyre keservesebben ismételgette: „mindjárt bepisilek!” Az alkalmazott arra biztatta: bújjon be a forgó alatt. Az ment volna, de nagyapjának eszébe jutott: neki is mennie kellene, mert nem tud mit csinálni a gyerek a gatyájával, hiszen még kicsi. Valaki megszánta őket, kezükbe nyomta az aprót, és így szerencsére nem lett komolyabb baj. 

Szóba elegyedtem a szolgálatkész WC-s nénivel, aki nem titkolta: naponta több tucatnyian szidják az anyját a nehézkes bejutás miatt. Mások azt kifogásolják: miért tették fizetőssé a WC-használatot egy nagyáruházban? Tényleg: miért is? Gazdaságosság és találékonyság egyaránt nyomott a latba. Úgy, ahogy az „egyszeri” milliomos férj esetében. Az osztálytalálkozón azzal hencegett: képzeljétek, olyan jól megy nekünk, hogy az asszonnyal már az 5. házassági évfordulónkat Kínában ünnepeltük. Kínában? – kérdezték meglepetten társai. Ha már ilyen korán Kínába vitted, hova viszed majd az ötvenediken? Visszamegyek érte – érkezett a felelet. 

A történetet világlátott pap osztotta meg egy vasárnapi misén, ahol ismét bebizonyosodott: a papok a legjobb viccmesélők. 
Ahogy a hívek életében, úgy az ő szolgálatukban is olykor szétválik szent és profán, ám így is lehetnek a mennyei derű hiteles hirdetői.