Böjti sárdobálók

Mindenki mondja a magáét. Igazol, érveket gyűjt, statisztikát gyárt, vádol, fenyeget és támad; megpróbálja bebizonyítani, a másik mit lát rosszul, miben hibázik, hol lenne a helye, meg különben is: folyvást hazudik… 
Állandósult a bizonyítványmagyarázat, de nemcsak a „nagypolitikában”, hanem a munkahelyi hatalmi harcokban és olykor – házasság hete ide vagy oda –, a családban is. Egyetértésnek, kompromisszumnak gyakran csírája sincs. Mintha ez senkinek sem állna szándékában, mintha azt gondolnák sokan, hogy folyamatos tűzszításra teremtettünk. S mindez történik gyalázatos stílusban, őrületes arroganciával, sértések közepette, a másikra átkokat szórva, melyek – ugyan nem mindenki van vele tisztában –, előbb-utóbb visszahullnak. 

Igazat mondani sokkal izgalmasabb, mint hazudni

Szégyellnivalón alpári a közbeszéd Magyarországon, a mértékadó értelmiség berkein belül is. Nincs ez jól. Az átlagembernek elege van a gyűlöletbeszédből, a karaktergyilkosságból, lassan már mindenből. Pedig edződni kell, hiszen előttünk egy európai uniós és egy önkormányzati választás. Mi lesz addig? Még inkább elszabadul a pokol? Egyáltalán: lehet még ezt az infernói hangulatot fokozni? – fogalmazódik meg bennünk a kérdés, miközben tele vagyunk kétellyel, félelemmel, merthogy úgy tűnik, kiveszőben van az emberből szinte már minden, ami emberi… 
Nagyböjt idején nem kellene újabb olajat önteni a tűzre, s azon is érdemes eltöprengeni, mit jelent a hamvazószerdai hamvazkodás, amikor a pap szentelt barka hamujával rajzol keresztet a homlokunkra. A húsvét előtti heteknek éppen a befelé fordulásról, az önvizsgálatról, a bűnbánatról, a lemondásról, akár a szóböjtről (is) kellene szólnia, nem pedig az árokásásról és a sárdobálásról. 
Szóval vissza kellene találni önmagunkhoz, de mindenek­előtt: tisztelettel fordulni a más véleményt képviselők felé, s mindenekelőtt: igazat mondani. Mert – mint ahogy az a Csiky színpadáról is elhangzott a Csoportterápia című musical comedy-ben – igazat mondani sokkal izgalmasabb, mint hazudni. 
Képesek leszünk rá? S egyáltalán: akarjuk-e az efféle izgalmakat?