Ándörsztend

Nem könnyű ma nyelviskolát működtetni Somogyban sem. Noha a világ egyre jobban kitárul előttünk, így nagy szükség volna más népek nyelvét megismerni, a törvényi szabályozás időről időre átírja a jól megszokott sémákat. Ami nem feltétlenül baj. 

Gyerekkoromban oroszul kellett tanulnom, nem választhattam. Nem éreztem közel magamhoz, de ez volt a kisebbik probléma, mert akkoriban kb. így voltam mindennel. Küzdöttem is vele, mint malac a jégen, de egy dicső hármassal sikerült elhagynom az általános iskolát, ami csak kívülről szégyen, belülről hatalmas, hősi küzdelmet tükrözött. A középiskolában aztán a németet választották nekem, ami megint nem tetszett, de legalább láttam értelmét. Talán ezért lehet, hogy még valamicskét értek a nyelvből, míg az orosz, csak ünnepi hangulatomban jön elő, egy-két szó erejéig. Végül az élet az angol felé terelt, aminek azóta is sok hasznát látom. 

Most, hogy egy ideje már nem kell nyelvvizsga a diplomához, érdekesen változott a nyelvtanuláshoz való viszony. Az iskolákban még mindig tanítanak kettő-három idegen nyelvet, de igazából mindenki annyit vesz ki belőle, amennyit akar. Nincs tétje, hacsak az nem, hogy nem értetjük meg magunkat sehol a világban. Ez kinek jobban fáj, kinek kevésbé. 

A nyelviskolákba járó diákok száma is csökkent, és motivációjuk is más lett. Aki odajárnak, már nem feltétlenül papírt akarnak, hanem tudást. Szerencsére hasonló igény már a munkáltatókban is felmerült több mint egy évtizede. Nem a papír érdekli őket, hanem a nyelvismeret. Mennyire tudja használni a munkavállaló, és az a szint jó-e nekik vagy sem. Hogy van-e róla papírja? Nemigen számít. 
Elkanyarodott hát a nyelvtanulás egy kicsit az életszerűség felé, és igazolás ugyan nincs róla, de talán példát mutat az élet sok egyéb színterének is.