Emberarcú nyár

Megérkezett a kánikula, az idén először napok óta tikkasztó hőséget regisztrálunk, el is rendelték a harmadfokú riasztást. Gyerekként élveztük a nagy meleget, talán sokkal jobban is viseltük. Nagyszüleimnél slaggal a kezünkben nemcsak a növények, mi is viháncolva frissültünk fel. Hajnalban öntöztünk, késő este jégkrémmel a kezünkben élveztük a kabócák házi koncertjét a teraszon. Hetente többször jött a faluba Lajos bácsi motorral, négyféle fagyit kínált. A puncs volt a nagy kedvenc, tíz forintért kaptunk egy gombócot. Klímáról nem is hallottunk, de praktikákkal valahogy csak túléltük a forróságot. Sok fa árnyéka hűsítette az udvart például. 

Az a meleg más volt, mint a mostani, nagymamám szerint

Húgommal alig vártunk, hogy a szüleim szabadságra menjenek, indultunk is a Balatonra, néha jutott egy kis nyaralásra is. Legtöbbször hazai úti célokat választottunk biológia–földrajz szakos tanár édesanyámnak hála. Gimnazistaként a fonyódi piacon dolgoztam, ahol munkaadóimnak köszönhetően megtanultam profi módon övet lyukasztani, sőt, még rövidíteni is. Volt saját zsebpénzem, amiből egy-egy divatos márkás ruhát is vehettem, nem terheltem a családi kasszát. Sokat mesélt nagymamám, hogy a nyári hőségben miként zajlott az aratás, mindenkinek meg volt a feladata. De mindig hozzátette azt is, hogy az a meleg más volt, mint a mostani, valahogy könnyebb volt elviselni. Biztos, hogy szépkorúként már nehezebben élte meg a forró napokat. Megtanították, hogy a hőségben jobban kell magunkra és egymásra is figyelni. Ha már embertelennek tűnnek a körülmények, akkor kell igazán emberinek maradni.