Ne félj!

A félelem az egyik legösztönösebb emberi érzés, egyike a hat alapérzelemnek. Ahogyan az alapszínek a művészetben, úgy a pszichológiában az alapérzelmek festik meg az ember személyiségét. Az egyik ilyen a félelem, amelyet természetesen mindenki igyekszik elkerülni, de rendszerint mégis bekúszik a hétköznapjainkba. Persze mindenkinek más formában, eltérő mélységben. 
Annyi rossz történik a világban, amitől lehet rettegni, s akkor még nem beszéltünk a magánytól vagy a haláltól való félelemről. Attól is félhetünk, hogy nem vagyunk elég jók, s attól is, hogy csalódni fogunk valakiben vagy valamiben. 

A magabiztosság sokszor jó pajzsként szolgálhat

A túlzott félelemmel magunkat fosztjuk meg a személyiségünket építő élményektől, a lelkünket tápláló tapasztalatoktól. Emlékszem, gyerekként a csípős kakastól féltem nagyszüleim baromfiudvarában, s ez a félelem csak akkor szűnt meg teljesen, amikor a veszélyes jószág végül pörköltben végezte. Addig azonban félve közelítettem meg a kaput, aminek túloldalán az udvar tarajos ura kapirgált. Aztán egyszer úgy döntöttem: nem veszek tudomást a felfuvalkodott jószágról és határozottan léptem be a baromfiudvarba. Ekkor tanultam meg, hogy a magabiztosság sokszor jó pajzs lehet. 
A gyakran hallott „ne félj” felszólítás nem igazán segít a szorult helyzetekben, mert hiába szeretnénk, nem tudjuk lekapcsolni érzelmeinket, hiszen ezek tesznek minket emberré. Ha már meg tudjuk fogalmazni, hogy mi a félelem forrása, hatékonyan tudunk küzdeni is ellene. Fel kell ismernünk: nem várhatjuk mindig ölbe tett kézzel, hogy beüssön a mennykő. Az ember előtt mindig ott a választás, hogy hagyja magát irányítani a félelmei által, vagy megragadja a gyeplőt és szembenéz a nehézségekkel, hiszen magunk vagyunk sorsunk alakítói.