2024.07.23. 19:55
Főigazgatói dicséretben részesült Vétekné Illa Katalin, a kaposvári kötözős nővér
Szolgáló szeretettel végzett, kiemelkedő szakmai munkájáért főigazgatói dicséretet kapott Vétekné Illa Katalin, a kaposvári Kaposi Mór Oktató Kórház sebészeti osztályának ápolója. Amikor a Semmelweis-napon Inczeffy István főigazgatótól átvette az elismerést, hálát érzett, hogy észrevették 30 éves tevékenységét, és még inkább tudatosodott benne: fontos láncszem az egészség-visszaállítás folyamatában.
A három évtized alatt számos kórházi történet őrződött meg Vétekné Illa Katalin emlékezetében.
– Hogy lesz valakiből nővér?
– Kőműves édesapám találta ki, hogy ápolónő legyek, mert szerinte arra születtem. Úgy tűnik, korán észrevette bennem, hogy van érzékem a gondoskodáshoz, mások gyámolításához, egyáltalán: könnyen megy a kapcsolatteremtés az emberekkel. Édesanyám pedig, aki az iskolai konyhán szakácsként dolgozott, azt szerette volna, ha varrónőnek tanulok. Apám erre azt mondta: az nem lehetsz, mert összevarrod az ujjaidat.
– Melyek a jó nővér ismérvei?
– A szakmai képzettség, a sokrétű tudás mellett nyitva kell lennie a lelkének, hogy szeretettel tudjon odafordulni a beteg felé. Csak így nyer értelmet a hivatásunk, így gondozhatjuk és ápolhatjuk emberhez méltó módon a gyógyulni vágyókat. Szerencsére remek munkatársi gárda a miénk. Káposztás Zsolt orvosigazgató, osztályvezető főorvos és Jáger Diána főnővér tartja össze a csapatot.
– Ön kapocs az orvos és a beteg között. A beteg kiszolgáltatott helyzetben van, s minden vágya, hogy a sikeres műtét után életben maradjon, kisebb beavatkozás kapcsán pedig mielőbb gyógyuljon. Érzi, hogy kulcsszereplő e folyamatban?
– Igen, az orvos mellett valóban fontos láncszem az ápoló, aki nélkül nincs gyógyulás. Műtét előtt mindig beszélgetek a betegekkel, felkészítem és vigasztalom őket, ha azt tapasztalom, hogy nagyon kilátástalannak érzik a helyzetüket. A bátorítás mindenkor hatásos.
– Azt tartják önről, hogy rendszeresen imádkozik az operáló orvosért, s a páciensért is. Ennél nagyobb lelki támaszt egyikük sem kaphat…
– Harminc éve vagyok a pályán, s ez valóban így van a kezdetek óta. Arra kérem a Teremtőt, hogy készítse fel az operáló orvost, áldja meg jobb és bal kezét, az elméjét, hogy tisztán lásson és a leghelyesebb döntést hozza a műtét ideje alatt.
– Az orvosok és a szakápolók nem néznek ferde szemmel önre emiatt?
– Már megszokták, talán nem tartanak flúgosnak, de ha mégis, különösebben az sem foglalkoztat.
– Evangelizál a betegágynál műtétet követően is. Hogy fogadják a páciensek?
– A betegek között van, aki örömében sír, s megjegyzi: nem gondolta, hogy ilyen nővérek is vannak még a szakmában. Hálásak az imákért, melyek segítik a gyógyulásukat. Persze nem mindenki nyitott a transzcendens felé, vagy csak titkolja, ezért nem beszél hitéről a kórteremben. Olyannal is találkoztam, aki rossz néven vette, hogy imádkozom érte, és kinevetett, de a műtét után elszégyellte magát és beismerte: maga is megtapasztalta, hogy kell a gyógyuláshoz Isten ereje.
– Soha nem bizonytalanodott el a tekintetben, hogy valóban ezen a pályán kell-e maradnia?
– Nem, a szívemben mindig kötözős nővér szerettem volna lenni. Először rendes „mezei” nővérként dolgoztam vagy 15 évig. Akkoriban három műszakba jártam és egyedül éjszakáztam. Sokat tanultam Rozsos István professzortól, de Szabolcsi, Balogh, Vincze, Halmos és Gergely főorvosoktól is.
– Hogy tolerálta a család, amikor három műszakba járt dolgozni?
– Férjem mindig partner volt, s kivette a részét a gyereknevelésből és a házimunkából is. Nem volt más megoldás.
– A burnout-szindróma sem érte utol?
– Szerintem egy idő után mindenki szembesül a kiégéssel, de ilyen helyzetekben Isten mindig azt súgta, hogy maradnom kell, szükség van rám.
– Volt úgy, hogy orvos helyett gyógyított?
– Ha az imát, a közbenjárást gyógyításnak tekintjük, akkor igen. Egyszer az egyik orvos gyomorvérzéssel került hozzánk, s azt kérte, „Kata, most imádkozz, mert meghalok!” Dehogy hal meg, főorvos úr, mondtam, és tettem a dolgomat. A mai napig praktizál. Aztán olyan is előfordult, hogy más város kórházából hívott fel a műtőbe készülő főorvos, és arra kért, imádkozzak, mert túl nagy komplikációkkal járhat a műtét. Fohászkodtam a fentiekhez, majd később felhívott a főorvos és megköszönte; az operáció remekül sikerült, betege megmenekült.
– A 30 esztendő alatt más-más habitusú orvosi gárda vette körül, könnyen ment az alkalmazkodás?
– Aki ismer, az tudja rólam, hogy falusi környezetből jöttem, az azóta már várossá lett Kadarkútról, és az egészségügy iránti elköteleződésemről is nyíltan beszélek. Szerintem sikerült/sikerül valamennyi kollégával megtalálni a közös hangot. Az orvosok kapcsán úgy vélem: mindegyik hisz a Fennvalóban, de talán sokan nincsenek ennek tudatában. A remény nemcsak a betegben, hanem bennük is él; minden orvos bízik benne, hogy a betege meggyógyul.
– Az elmúlt 3 évtizedben annak is tanúja lehetett, miként modernizálódott, s lett tömbkórházzá az intézmény…
– Sokan lehetnek hálásak azért, hogy a Repa Imre professzor vezette csapat ily sok tudást és innovációt hozott az intézménybe, s a tömbkórház gondolata is kiváló ötlet volt, mivel nem esőben, hóban, az udvaron keresztül kell áttolni egyik osztályról a másikra a beteget. A helikopter bevetésének pedig nagyon sok ember köszönheti az életét, hiszen le- és felszállópálya is van az épületen.
– Élet-halál harca is ön előtt zajlik, nem nyomasztó odaállni egy magatehetetlen, haldokló személy mellé?
– Nekem nem. Amikor már nagyon szenved valaki, akkor úgy vélem: az Úrhoz készül, mint mindannyian.
– Hogy birkózik meg az egy-egy műtétet vagy más beavatkozást követő látvánnyal?
– Nem kell birkóznom vele, mert az elém táruló kép teljesen természetes. Aki viszolyog, az inkább mást hivatást válasszon!
– Ilyen erős idegzetű otthon is?
– Igen, de csak azért, mert édesapám, bár humorral megáldott ember, elég szigorú volt velem. Szerető családban nevelkedtem, amiért hálás vagyok, hiszen megtanulhattam, hogy az alázat, a hit és a minőségi munkavégzés adja az élet értelmét és örömét.
– A jelenleg önöknél gyakorlaton lévő ápolójelöltek figyelmét mire hívja fel?
– Általában elég ijedt tekintettel, bátortalanul érkeznek hozzánk. Én meg azt erősítem bennük: nem félünk, kérdezünk, és cselekszünk.
– Családjában valaki továbbviszi e hivatást?
– Még nem tudom; fiam jogi egyetemre jár, talán majd az ő születendő gyerekei közül valamelyik…
– Számtalanszor megfordult az ismert bosznia-hercegovinai Mária-kegyhelyen, Međugorjében. Miért imádkozott?
– Ugyanazért, amiért idehaza: békéért, egészségért, a családomért, a kaposvári kórház összes munkatársáért és valamennyi betegért.
Megmentett láb
A három évtized alatt számos kórházi történet őrződött meg Vétekné Illa Katalin emlékezetében. Örül, hogy kedvenc általános iskolai történelemtanára, Bálint Józsefné úgy szenderült át az öröklétbe, hogy az intenzív osztályon még megsimogathatta a kezét búcsúzóul. Volt egy betege, akivel először pályája kezdetén, 30 éve találkozott, amikor le akarták vágni a lábát, de mégsem kellett. Néhány éve újból kórházba került, hogy nem kap keringést a lába, s két magyar és egy palesztin orvos próbálta megmenteni. Kata nővér azzal ment oda a műtét reggelén hozzá: Laci, kell egyet imádkozni, hogy megmeneküljön a lábad. Kinevetett. Az orvostrió 3-4 órán át ténykedett a műtőben, majd kijöttek: ők nem értik, de sikerült megőrizni a levágásra ítélt végtagot, csak egy vérrögöt kellett kivenni. A beteg a nővérre nézett, s azt mondta, most még inkább érzem, hogy ereje van a fohászaidnak. Az illető azóta is saját lábán sétál Kaposfüreden.