Túltoltuk a nyírást

A közelemben lakik egy jó negyvenes férfi, egy rendvédelmi szervezetnél dolgozik. Néhány már szót váltottunk, jóindulatú és rendes embernek ismertem meg. A portáján kívül is igyekszik rendben tartani a környezetét. Rendszeresen látom, ahogy a motoros fűnyíróját végigtolja a közterületen is. Van egy szakasz a háza közelében, ahol mindig lenyírja a füvet, ha már a saját kertjében megteszi. Legutóbb azonban talán megelégelte, hogy mások helyet dolgozzon, és meghagyta a vízelvezető árkon túli kis részt, ami már viszonylag távol esik az ingatlanától. 
Láss csodát, ez a talpalatnyi föld a júliusi kánikulában is zöld maradt, sőt kék, sárga, és fehér vadvirágok pompáznak rajta. Ezzel szemben ott, ahol csutkára levágták a füvet a lakók, a fűcsomók kiszáradtak, sárgára aszalódtak a rekkenő hőségben. Néhányan talán nem is bánják, mert így nem kell a fűnyírással bajlódni. 
Talán már nem az évtizedes megszokásokat kellene alkalmazni, ha közben a természet is változik, fordult meg a fejemben. Nem kéne túltolnunk a civilizációt, mert azért még mindig a természet az úr, ezen a nyáron éppen felforralja a világot, és ehhez az is hozzátartozik, hogy az emberi tevékenység indította el a klímaváltozást. Csak ideig-óráig tudunk elbújni előle a virtuális világba, meg a légkondis szobába. De ha ki kell merészkednem a hőségbe, mindig örömmel látom a nem elpusztított vadvirágokat.