A kézből kicsúszott sors

Ha nyár, akkor utazás, és minden ezzel járó öröm jut eszünkbe. Mikor az utat tervezzük, elsősorban a zökkenőmentes nyaralás gondolatai járnak a fejünkben, de legtöbbünknek azért van B, C terve is. Ám néha még az is kevés. 
Az elmúlt időszakban egyre többet hallani arról, hogy a repülőutak egyre kiszámíthatatlanabbak. A híradásokból kiderül, hogy magyarokat hagynak gyönyörű városok kevésbé lenyűgöző repterein a fapados légitársaságok, akár több napra is. Természetesen mindenki hibás, csak éppen az nem, akit kérdezünk, a megoldás gyenge lábakon áll, az egymásra mutogatás viszont rekordsebességű. 
Az elmúlt napokban Rómában hagyta utasait napokra egy fapados légitársaság, de a hírekben Milánó is helyet kapott, mint újabb magyarlakta repülőtér. 
Én a római, kétszáz fős magyar kolóniát erősítettem, és az a meggyőződésem, hogy hazajutásunkat sem a légitársaság, hanem rendőri intézkedésekkel tűzdelt botrányok sora, és a madridi járat tulajdonképpeni elfoglalása oldotta csak meg. 
Volt olyan honfitársunk, aki két napon át várta, hogy hazajusson, s ezalatt aludni sem mert, mert háromóránként bedobtak egy-egy újabb indulási ígéretet, amit persze eszük ágában nem volt teljesíteni. Ehhez képest az én tizenhat órás várakozásom szinte elviselhető mértékűnek tűnik. 
Gyerekkoromban éreztem utoljára, hogy ennyire nem vagyok ura a saját sorsomnak. Most ismét részem volt ebben az érzésben, s talán ez volt a legdurvább az egészben. Érdemi információk nélkül, kiszolgáltatva lenni másoknak, akiket látványosan nem érdekelt, hogy mi lesz velem. Nem kívánom senkinek az érzést, de egyre jobban támogatom ennek a közlekedési formának a reformját, mert az világosan látszik: akárki a hibás az ilyen esetekért, a probléma egyre inkább rendszerszintű, ahol az utas a legkisebb, és leginkább lényegtelen elem.