Adakozz okosan!

Gyerekruhára kell – indokolta az asszony, hogy miért akar tőlünk, idegenektől makacsul pénzt, és állítását a körülötte futkározó két kisfiú viseltes ruhája is igazolta. Pénzt nem adtunk, de telefonszámot igen, mondván, hogy néhány napon belül összeszedjük nekik a családban kinőtt gyerekruhákat. Már másnap csörgött a telefon, hogy mikor jön már az a ruha, és a hívás harmadnap, meg azután is megismétlődött. Egészen addig, amíg össze nem szedtük végre a megígért pakkot. Amit aztán a megadott címre fuvaroztam, illetve csak addig, ameddig a sárba ragadás kockázata nélkül be tudtam jutni kocsival. Kértem, arra a rövid szakaszra jöjjenek ki ők érte. 
Elégedetlen morgás volt a válasz a telefonban, majd röpke fél óra múlva megjelent a pár biciklit tolva. Ráakasztották a két zsákot és egyetlen köszönöm nélkül elviharzottak. 
A szegénység nem szép, és a nélkülözés még senkit nem tett jellemesebbé. Aki pedig másokon segít, az ne a köszönömért tegye, hanem mert emberből van. A magyar társadalom ötöde szegény. Közeledik a tél, amikor sokuk számára a túlélést jelenti a segítségünk. Emberség dolga odafigyelni rájuk. 
Aki azonban ezt valóban jól akarja csinálni, annak nem elég a jó szándék. Mert azoknak segíteni igazán egyszerű, akik az arcunkba tolják a szegénységük. Azokon viszont ki segít, akik inkább a négy fal között tartják a gondjaikat, szégyellnek segítséget kérni? Pedig lehet, jobban megérdemelnék, mint az utcán kéregetők. Ahhoz a nénihez is el kellene jutni, aki előttem a gyógyszertárban elsírta magát, mert a megszokott 600 helyett 3500 forintért kaphatta csak a vércukormérő tesztcsíkokat, meg ahhoz a kisgyerekhez is, aki letagadta, hogy a nagyanyja egyedül neveli, egy bútor nélküli albérletben... 
Október ugyan a látás hónapja, de meglátni a valóban rászorulókat – gyanítom – még így sem lesz könnyű.