Kontrasztok

A mai pedagóguspálya – akárcsak más munkakörök sora – igencsak felhígult, persze azért akadnak kivételek – summáz a 20 éve nyugdíjban lévő tanárismerősöm, amikor mellé telepszem a padra. Árnyas platánok alatt sorolja: képességbeli és viselkedési problémák egyaránt előjönnek a képzés során, ám bukdácsolva is lehet diplomához jutni, nem beszélve arról, ha fizetős szakra vették fel a szépreményű jelöltet. Az emelt bér vonzóbbá teszi ugyan a pályát, ám ha a minőség nem változik, baj lesz. Igaz, ehhez a szülőknek is változniuk kell, akiknek mindenhez joguk van; ahhoz is, hogy a tanárt, de még az iskolát is leiskolázzák. Ezt meg – óhatatlan – érzékeli a gyerekük is, ki éveken át képtelen felfogni: neki a tanulás a munkája. Apa-anya kiskorától engedi, hogy laptop, okostelefon és tévé nevelje csemetéjét, mit sem törődve a beszűkült kommunikációval, a szövegértési problémákkal, számolási, fogalmazási és vers­tanulási nehézségekkel, hiszen a memoriterek bevágására kapott idő is jóval több, mint amennyit a 20-30 évvel ezelőtt iskolapadban ülők kaptak… 

A tanár úr nem panaszkodik, csupán a realitásokat osztja meg velem. Látom, jól informált. Hogyne lenne az, hiszen a lánya is e pályán van, de ő még próbálja hittel-lélekkel végezni feladatát, ahogy apjától elleste, és rója olykor értelmetlen köreit, egyre nagyobb küzdelmek árán konszenzusra jutva tanítvánnyal, szülővel. Van még bőven ideje a nyugdíjig. Egytől fél: nehogy idő előtt kiégjen, merthogy kerülgeti a burnout szindróma… 

– Ugye, nyugdíj után is itt maradsz nálunk? Milyen jó lesz neked, hiszen két fizetést kapsz majd – fordul idősebb tanártársa felé a fiatal kolléganő az iskola folyosóján. – Dehogy maradok, eszem ágában sincs, és adhatnának háromszoros bért, akkor is elmegyek a Nők 40-nel. Már-már belerokkantam a hivatásomba, pedig szépnek tűnt e pálya, és sokáig az is volt, igaz, én nem tudok félvállról venni semmit. A lelkiismeretem nem engedte soha, és most sem engedi. Szerettem tanítani, de néhány éve azt érzékelem, fokozatosan tűnik el a felelősség­érzet a diákokból. Hazudnak, szemtelenek a pedagógussal, nem vállalják tetteiket, közönyös arccal bámulnak a semmibe, érzelmeiket kiölték belőlük a gépek, szétszórtságukra pedig nincs szó. Ahogy lehet, megyek, már vágom a centit, mint egykor a leszerelő kiskatonák – mondta ámulva hallgató kolléganőjének. 

A piacon futottam össze egy 70-es tanáremberrel. Néhány éve nyugdíjba ment, de vállalt egy nevelőtanári állást, odahaza meg korrepetál. S hogy jut-e ideje pihenésre. Azt felelte: tanítás után igen, hiszen most újra elhelyezkedett. Az egyik középiskola igazgatója arra kérte, menjen hozzájuk tanítani. Égen-földön kerestek, de nem találtak matek szakost. 
Visszakérdezett: mikor? Azonnal! 

– Képzeld, elvállaltam heti 20 órát. Örömmel indulok minden reggel, udvariasok a diákok, remek a tantestület. Minden eszköz adott az oktatáshoz, jó az órarendem, modern, világos termekben tanítok. A gyerekek figyelnek, tudok velük haladni. 70 éves koromra ezt is megértem. Így még nem éreztem magam a pályán, pedig lassan 50 éve tanítok. Fiatalok között pedig jó lenni, mert én is az maradok. Nem látszik rajtam? 
– Dehogynem, tanár úr!