Öcsi bácsi hangja

Érdekes dokumentumfilm eleveníti fel a napokban azokat az éveket, amikor még egy ország tudta két magyar ökölvívó, Kovács István (Kokó) és Erdei Zsolt (Madár) nevét. Idézik, hogy nem kevesebb, mint 3 millió tévénéző drukkolt azért, hogy a nemzet jobbegyenesei tisztán, és lehetőleg állcsúcson landoljanak. Ismerjük a történetet, azóta is tudjuk, ki Chacon (Julio Pablo)... Ennek 23 éve. 
Ahogy pereg a dokumentumfilm, érdemes odafülelni Szántó Imre, akkori szakkommentátor, nevelőedző hangjára, hogyan félti egykori tanítványát. Na nem a kudarctól, a vereségtől, hanem attól, hogy visszaengedjék a szorítóba a láthatóan félkábult profit. Azaz a vagány pesti kölyköt, akiből olimpiai Európa- és világbajnokot faragott. Emlékezhetünk rá, nem akartunk hinni a szemünknek, és alatta ott a reszelős, mély, jellegzetes hang: ne engedjék vissza! Megható. 
Módszerek, technikák, egyéni pszichológia, taktikai tudás, fegyelemorientáltság – ezer összetevője lehet annak a munkának, amely révén egy-egy sportoló, vagy azok közössége, a csapatok, eredményeket érnek el. Laikusként keveset látunk ebből. A kész tényeket, az eredményt szeretjük. Az aranyérmet, a bajnoki címet, a jutalmat, a beütött pontot, a berúgott gólt, a csont nélküli kosarat. 
Gyermekeinket hordjuk edzésre a fejlődésért, a kitartásért, észre sem vesszük, hogyan válunk eredményorientált fanatikussá közben. Pedig edző és edző között ég és föld lehet a különbség. Azért írom ezt, mert van előttem egy másik videófelvétel is. Ezen egy ismert, élvonalbeli röplabdaedző, kis híján, tiszta erőből megdobja labdával a pályán álló saját játékosát, mert elrontott egy fogadást. (Mérkőzés közben!) Őszintén szólva, nem szeretném, ha bármelyik gyerekem közelébe kerülne egy ilyen habitusú „sporttárs”. Jobban örülnék, ha mindenkinek jutna egy Szántó Öcsi bácsi, aki akkor is szót emel értük, amikor sok év múlva padlóra kerülnek. Edző és edző között olykor ég és föld a különbség.