A gyűjtögető

Már elmúlt nyolcvan, amikor nyakába vette a várost. Csak ment, ment nyughatatlanul. A környékbeli utcák kukái, szemeteskonténerei vonzották. Azt a férfit, aki évtizedekig gazdasági vezetőként dolgozott, s aki úriemberként viselkedett mindig, mindenütt. Mély ráncok szegélyezték indiánbarna arcát, sokdioptriás szemüvege ellenére is vállalkozott arra, hogy a szomszédba költöző családnak segítve, valamennyi lámpát, csillárt maga szereljen fel, hiszen ezermester volt; mindenhez értett. A villanyszereléshez is. Mivel a leendő szomszédok dolgoztak, a felújítás pedig folyamatosan zajlott, felajánlotta: szívesen felügyeli a mesteremberek munkáját, hiszen volt olyan nap, hogy az idősebb szakik mellett nyolc-tíz ifjabb szakmunkás dolgozott. A férfi napközben átsétált a nagy iramban megújuló házhoz. Nézett, kérdezett és – egy élet bölcsességével –, javasolt… 

Mindezt nem pénzért tette, bár nyugdíjasként némi bevételre is szert tehetett volna, hanem szeretetből, barátságból, jóllehet: ideje volt bőven. A fiatal családfő örömmel fogadta el a felajánlott segítséget. Olykor megkínálta egy-egy konyakkal, és a névnapokat is rendre megülték. Élvezettel kvaterkáztak az élet dolgairól. Politikáról, gazdaságról, szépülő városképről, kutyákról, macskákról, de a legutóbbi olvasmányélményekről is. Múltbéli emlékek randevúztak a jelennel akkor is, amikor asszonya székely almatortával várta névünnepén a kétgyerekes szomszéd családot. 

Egy idő után feltűnt, hogy egyre több fekete műanyagzsák borítja be az udvart. A kétségbeesett feleség sírva mesélte: elképzelni is nehéz, mi van a padláson meg a pincében. Mozdulni sem lehet a rengeteg kacattól. Amikor rákérdez, miért kell nekik a kidobott lábas, az eltört hintaszék, a rossz napozógyékény, a szakadt zakó, a rozsdás mákdarálótorzó, s még megannyi szemét, férje indulatba jött és agresszívvá vált. Asszonya már-már attól félt, megveri, de az éj leple alatt gyakran tömte meg a környékbeli kukákat férjura „kincseivel”. A fokozatosan demenssé lett férfi „szenvedélye” azonban nem csitult, testét maga után vonszolva, fáradhatatlanul járta a várost, fejjel belebukva a bűzös konténerekbe, kereste aznapi szerzeményeit. Ismerőseinek nem köszönt, már-már bamba tekintettel cipelte haza dagadó szatyrait, vagy húzta maga után a talált kerékpáralkatrészt, fémcsövet. 

Ereje napról napra fogyott, így nem tudta elhagyni házát, melynek udvarán tornyokban állt a bezsákozott szemét. Isteni csoda, hogy egerek, patkányok nem vertek tanyát köztük. Míg kortyolta teáját, akkor is a szerzés öröméről, a gyűjtés élvezetéről mesélt több évtizede mellette lévő, pár évvel fiatalabb párjának, ki más öregkorra vágyott. Magatehetetlenné lett férjét gondozva, az asszony első dolga volt, hogy tetemes összegért elszállíttatta a temérdek zsákot a szeméttelepre, pedig férje arról beszélt, újabb emeletnyi zsákkal fejeli meg a meglévő kollekciót. 

A feleség időközben azt intézte, hogy valamelyik szociális otthonban helyezze el férjét. A körzeti orvos javaslata is megvolt már, és üres hely is lett az intézményben, ám a férfit nem kellett beköltöztetni az otthonba. Az egyik viharos éjszakán Isten begyűjtötte gyűjtögető gyermekét.