Agresszív énünk

Nem kedvelem a labdarúgást. Nem tudnám megindokolni, pontosan miért nem. Gyermekkoromban még én is kergettem a labdát a többiekkel, de már akkor világossá vált, hogy béna vagyok. Aztán a középiskolai évek alatt, egy meccsen felrúgtak mint a baknyulat, pedig még a labda sem azon a térfélen volt, ahol éppen én kóvályogtam. Akkor döntöttem el, hogy ez legyen azok sportja, akik igazán szeretik. 

Kevés olyan dolog van, aminek ököllel nyitnék teret mások fejében

A hétvégén a Rákóczi FC–BFC Siófok-mérkőzést követő verekedés hozott fel egy csomó emléket és kérdést. Sok mindenért rajongok én is, de tényleg kevés dolog van ezek között, aminek ököllel nyitnék teret mások fejében. Valószínű, hogy a sport szeretetének, és az indokolatlan agressziónak most sincs köze egymáshoz. A rajongás csak álca. Hiszen ha ultrának hívom magam, akkor szinte elvárják, hogy egy sporteseményen toroljak meg mindent, ami nem a kedvem szerint való. 

A munkahelyen nem lehet pattogni, mert kirúgnak, a családot régóta nem illik bántani, idegeneket sosem ajánlatos vegzálni, hát akkor már a meccsen sem adhatom ki a dühömet? Gondolhatja agresszív hősünk... 
Az már csak egy másik mellékszál, hogy egyéb sporteseményeket ritkán színesít verekedős közönségtalálkozó. Tenisz, autóverseny, vagy akár a küzdősport is meg tud lenni a nézői hevület nélkül, pedig fanatikusok azért ott is akadnak. A probléma azonban mégis az egyénben keletkezik, aminek nem a meccseken kell megtalálni a megoldását.