Fura boldogság

Évekkel ezelőtt írtam egy akkortájt felerősödőben lévő jelenségről, amely viszonylag gyorsan és erőteljesen áthatotta a somogyi ember világát is, s sokak számára hozott korábban nem tapasztalt fura, felemás helyzeteket. Akkor azt gondoltam, minderről a Covid, a vírus tehet. Ha azt leküzdjük, akkor ettől a fura (embertelen) boldogságtól is megszabadulunk. Nem így lett. Sőt! 
A vírus az ellene folytatott küzdelem ellenére is sajnos maradt, de talán valamivel jobban alkalmazkodtunk hozzá, ám az ember világának ez a felemás torzulása talán még erőteljesebb lett. Erről már biztosan nem a vírus tehet! 

Hiszek abban, hogy az ember természeti és társadalmi lény

Továbbra is hiszek abban, hogy az ember természeti és társadalmi lény. Így, egyben! Talán még az is igaz, hogy a közösen végzett munka, a tagolt beszéd és felelős gondolkodás képessége nem veszett ki belőlünk. Hiszem, hogy emberként képesek vagyunk a világ, benne a bennünket körülvevő mi kis világunk megismerésére és átalakítására is. Talán még mindig igaz, hogy az egyének képesek beilleszkedni abba a modellbe, amit az együttélés rendszerének felépítésekor alapul vettek. S a hús-vér emberek a maguk módján képesek számba venni a „történelmi tapasztalataikat”, képesek mozgósítani a meglevő tudásukat, hogy többé-kevésbé magabiztosan tegyenek különbséget a „követendő jó” és az „elvetendő rossz” között. (Most tekintsünk el attól, hogy milyen arányban része a gondolkodásnak a szabadságért a személyes javakért való lelkesedés, azaz hogyan jön létre és mi mozgatja igazán az egyes ember és egy adott közösség boldogságát.) 
Arról viszont beszélnünk kell, hogy vajon mi fűti, vezérli napjainkban a közösséget „furcsán” segítőket? Tudom, zavart okoz az információrobbanás, a sok ellenőrizetlen információ, az időhiány és megannyi más. De mi motiválja azokat, akiknek soha, semmi nem tetszik, akik soha nem tudnak örülni annak, ha fejlődik valami a környezetükben, miközben ők maguk ehhez lényegében semmivel sem járultak hozzá? Mi fűti azokat a „negatív lelki kályhákat”, amelyek ontják magukból a nyilvánvaló hazugságokat, becsmérlik az eredményt elérőket, többnyire csak ezért, hogy elrontsák egy adott közösség örömét? S mi vezérli azokat, akik „hivatásszerűen” nem fejtik ki az igazság minden részletét, akik csúsztatnak, manipulálnak és félrevezetnek? 
Szóval milyen célt követnek azok, akik a mi világunkban, a mi kis, egyszeri életünkben csak és kizárólag „elvetendő rosszat” látnak? Hol van az egyensúlyra törekvés? 
Minek örültek ők utoljára?